Claude a városban
Nagy Boldizsár 2015.05.24. 18:57
Írta és rajzolta: Alex T. Smith. Manó Könyvek Kiadó, 2011., 96 odal
A Manó Könyvek Kiadótól már megszoktuk, hogy kivételesen jól válogatnak a kortárs külföldi gyerekkönyvek közül.
A mindössze 26 éves angol író-illusztrátor, Alex T. Smith kutyás sorozatának első darabja, a Claude a városban ráadásul teljesen frissnek számít még szülőországában is. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az év egyik legjobb új könyvéről van szó, de hogy a legviccesebbek között van a helye, az biztos. Így kezdődik:
„Claude egy kutya. Claude egy kicsi kutya. Claude egy kicsi, dundi kutya. Claude, a kicsi, dundi kutya micisapkát és csinos, piros pulcsit hord”. Egy oldallal később megtudjuk, hogy a legjobb barátja egy zokni, akinek teljesen neve Bolyhos Zokni uraság és ők ketten együtt élnek a gazdáikkal, Suvikszcipő úrral és a feleségével..
|
Már az első néhány, egyszerú mondat és a három színből (fekete, fehér, piros) álló kis illusztráció azonnal megteremti ezt a zseniális karaktert. A szöveg olyan csupasz és egyszerű, hogy az már flegmaság, sőt: szemtelenség, a képek pedig olyan hangulatosan idézik az 50-es, 60-as éveket, hogy szinte hallani, ahogy dzsessz cincog a háttérben. Két sztori követi egymást, amelyeket nagyjából 20 perc alatt el lehet (vagy fel lehet) olvasni, ami talán kicsit hosszabb, mint amit egy képeskönyvtől megszoktunk, de olyan mozgalmas, élő és mulatságos mindkettő, hogy szülő és gyerek egyformán vígan kibírja majd a mesélésnyi időt.
Már csak azért is, mert Claude és Bolyhos Zokni két olyan fazon, akiről minél előbb, minél többet meg akar tudni az ember. Csak azért, mert olyan jófejek: vicces dolog elkísérni őket a városba, ahol ha végig ugrabugrálnak a száguldozó autók között, akkor melltartók és „Szigorúan titkos” iratok röpködnek, és mert ők nem csak szimplán megnézik a galambokat, hanem meg tudják őket nézni lesből, szégyenlősen és úgy is, mintha egyáltalán nem néznének oda.
A legbanálisabb, leghétköznapibb helyszíneken is megtalálják azt, ami valamiért furcsa: a múzeumban például otrombának tartják a meztelen szobrokat és elcsodálkoznak azon, miért mutogatnak az egyik-másik képen szereplő emberek olyan dolgokra, amelyek nincsenek is ott. Claude annyira menő, hogy merő véletlenségből elkap egy óriási kontyot és gyöngysort viselő műkincsrablót, máskor pedig, amikor a zokni, aki szeretett betegségeket szimulálni, egyszer tényleg megbetegedett (a banán-lázmérő is ezt mutatta ki), akkor az orvosi rendelőben egy hirtelen ötlettől vezérelve meggyógyított egy egész vándorcirkusz-társulatot, köztük a nagydarab, tetovált fickót is, aki szeret hímezni, míg a sorára vár.
Az összes poént nem szeretném lelőni: egyszerűen csak higgye el mindenki, hogy kirobbanóan szórakozik majd, ha kezébe veszi a könyvet. Mihez is lehetne hasonlítani? Vegyük Pumukli kíváncsiságát, Ian Falconer malachősnőjének, Oliviának az elevenségét, Findusz nyughatatlanságát és Miffy laza minimalizmusát – és még így sem tudjuk meg, kicsoda Claude, de már egész közel járunk hozzá. Nagyon remélem, hogy érkezik majd a folytatás is, addig pedig guglizza le mnden rajongó Claude saját blogját, és kattanjon rá a szerzőre a Twitteren is, mert elég sűrűn csiripel.
Nagy Boldizsár
|

|