– Te nem félhetsz a sötétben – mondta a mamája. – A baglyok nem félnek a sötétben. – De én félek – felelte Hupp. – De hát a baglyok éjjeli madarak – csodálkozott a mama. Hupp lesütötte a szemét. – Nem akarok éjjeli madár lenni – motyogta. – Nappali madár akarok lenni. – Az vagy, ami vagy – jelentette ki határozottan Gyöngybagolyné. – Igen, tudom – felelte Hupp. – És én az vagyok, aki fél a sötétben. – Édesem! – sóhajtott Gyöngybagolyné. Tudta, hogy rengeteg türelemre lesz szüksége. Behunyta a szemét, és azon gondolkodott, hogyan segíthetne Huppnak, hogy ne féljen. Hupp várt. A mamája újra kinyitotta a szemét. – Hupp, te csak azért félsz a sötéttől, mert nem ismered. Mit tudsz a sötétről? – Fekete – vágta rá Hupp. – Hát ez máris nem igaz. Lehet ezüst, kék, szürke, vagy rengeteg más színű, de szinte soha nem fekete. És még mit tudsz róla? – Nem szeretem – húzta össze magát Hupp. – EGYÁLTALÁN nem szeretem. – Azt nem tudod róla – magyarázta a mamája –, azt legfeljebb érzed. Szerintem semmit sem tudsz a sötétről. – A sötét ronda – mondta hangosan Hupp. – Nem tudhatod. Sötétedés után ki sem dugod a csőröd az odúból. Szerintem le kéne szállnod a földre, és minél többet kiderítened a sötétségről, mielőtt eldöntöd, milyen. – Most? – kérdezte Hupp. – Most! – felelte a mamája. Hupp kimászott az odúból és végigtotyogott az ágon. Az ág végén lekukucskált. A mező nagyon-nagyon messzinek tűnt. – Földet érésben nem vagyok valami jó. Még megütöm magam. – Gyakorlat teszi a mestert – biztatta az anyja. – Nézd! Egy kisfiú botokat gyűjt az erdő szélén. Menj, beszélj vele! – Most? – Most! Hupp behunyta a szemét, mély levegőt vett, és elengedte az ágat. Apró, fehér szárnyaival levitorlázott, de – ahogy mondta – földet érésben nem volt valami jó. Hét villámgyors szaltót vetett a kisfiú mellett. – Óóó – kiáltott fel a kisfiú. – Egy óriási tűzgolyó! – Igazából – motyogta a tűzgolyó, miközben összeszedte magát – gyöngybagoly vagyok. – Aha – nézte meg a kisfiú csalódottan. – Persze, nem is lehetnél még tűzgolyó. Apa azt mondta, csak akkor kezdhetjük a tűzijátékot, ha besötétedett. Bárcsak sötét lenne már! – Azt akarod, hogy sötét legyen? – kérdezte Hupp elképedve. – IGEN – kiáltotta a fiú –, SÖTÉTBEN MINDEN IZGALMAS! Ma pedig különösen, mert tűzijáték lesz. – Mi az a tűzijáték? – kérdezte Hupp. – Szerintem a baglyoknál nincs ilyen… legalábbis a gyöngybaglyoknál nincs. – Nincs? – csodálkozott a kisfiú. – Ti szegénykék! Hát van rakéta, röppentyű, vulkán, aranyeső, csillagszóró… – Jó, jó, de mi az? Megeszitek? – értetlenkedett Hupp. – Dehogyis! – nevetett a fiú. – Apa meggyújtja a zsinórokat a végükön, és huss, felrepülnek, az eget pedig színes csillagokkal töltik meg, legalábbis a rakéták. Én csak a csillagszórót foghatom. – És mi van a vulkánnal? Meg az aranyesővel? Azok mit csinálnak? – Csillagáradattal töltik meg az eget. Az aranyeső… az aranyesőből meg csillageső hullik. – És a röppentyű? – Fú, az szuper! A fejed fölött süvít és közben fütyül. Azt imádom a legjobban. – Asszem, nekem is tetszene a tűzijáték – mondta Hupp. – Biztos vagyok benne – bólogatott a fiú. – Figyelj csak! Hol laksz? – Azon a fán, a felső lakásban. Alattunk mókusok laknak. – Azon a nagy fán a mező közepén? Onnan végignézheted a tűzijátékot. Az ott a mi kertünk a hintával.. Csak nézz ki, amikor besötétedik… – Muszáj, hogy sötét legyen? – Még szép! A tűzijáték csak a sötétben látszik! Most mennem kell. Még botokat kell gyűjtenem a tűzrakáshoz. – Tűzrakáshoz? Az meg micsoda? – Majd meglátod, ha kinézel ma este. Szia! – Szia! – köszönt el Hupp bukdácsoló kis pukedlivel. Nézte a fiút, ahogy átszalad a mezőn, aztán ő is nekilódult, kitárta a szárnyát, és kicsiket csapdosva megérkezett az ágra. Hason csúszva végigszánkázott rajta, majd fejjel előre megérkezett az odúba. – Nos? – kérdezte a mamája. – A kisfiú azt mondja, hogy a SÖTÉTSÉG IZGALMAS. – És te, te mit gondolsz, Hupp? – Nekem ez EGYÁLTALÁN NEM tetszik – felelte Hupp –, de azért megnézem a tűzijátékot este… ha itt maradsz velem. – Itt maradok – nyugtatta meg a mama. – És én is – szólt közbe a papa, aki éppen akkor ébredt fel. – Szeretem a tűzijátékot. Így is tettek. Sötétedéskor Hupp az odú szájához slattyogott, és óvatosan kikukucskált. – Gyere, Hupp! Szerintem most kezdik – kiáltott Gyöngybagoly úr. Kényelmesen elhelyezkedett egy nagy ágon a fa tetején. – Innen tökéletes a kilátás. Hupp két bátor kis lépést tett az ágon, az odún kívül. – Itt vagyok – szólt a mama csendesen. – Gyere, Hupp. Aztán együtt, szinte összeérő szárnnyal felrepültek a nagy ágra, Gyöngybagoly úr mellé. Éppen időben érkeztek. Lángok csapdostak és szikrák pattogtak a kisfiú kertjének végében. – Ez biztos a tábortűz – nyekkent le Hupp. És szinte még a szárnyát sem eresztette le, máris huss – zöld csillagzuhanyt köpködve felröppent egy rakéta. – Húúú – álmélkodott Hupp tágra nyílt szemmel. Táncoló csillagszökőkút szökkent a földről az égbe, aztán még egy és még egy. – Húúú – mondta újra Hupp. – Úgy huhogsz, mint egy macskabagoly – mosolygott a papa. – Te jó ég! Ez mi? Fényesen tekergő csíkok süvítettek a levegőben. – Ja, ez a röppentyű – vonta meg a szárnyát Hupp. – Tényleg? – kérdezte a papa. – Ilyet még soha nem láttam. Úgy látom, te aztán mindent tudsz a tűzijátékról. És mi az a fel-le ugráló pezsgő fény? – Szerintem az a barátom lesz, csillagszóróval a kezében. Úúúúúú, és ott vagyok én! – Tessék? – értetlenkedett a papa. – Egy tűzgolyó! A kisfiú azt hitte, tűzgolyó vagyok, amikor földet értem. Hát nem gyönyörű?! Azt hitte, én is tűzgolyó vagyok! Gyöngybagoly úr csak nézte a pergő-forgó szikraesőt. – Jó kis földet érés lehetett.   moksha.hu   Már az első sorok után nyilvánvalóvá vált, Jill Tomlinson meséje a dundi és bolyhos gyöngybagolyfiókáról, Huppról, egyszerre okos, szellemes és életszerű. Hupp úgy viselkedik, mint a gyerekek. Átlátszó trükkökkel próbálja kikerülni a problémákat illetve azokat a szituációkat, amelyekben fél, de közben kérlelhetetlen logikával fedezi fel a világ összefüggéseit. Ezekből a helyzetekből meglehetősen vicces párbeszédek alakulnak ki, olyan gyerekszáj jellegűek, amelyeket öröm olvasni. Én legalábbis nagyon szerettem. Ráadásul Anna Laura Cantone kócos, elrajzoltan megnyerő fizimiskájú figurái tökéletesen illenek a mese hangulatához. Jill Tomlinson meseregénye a félelem legyőzéséről szól, ahogyan egy kisgyerek átéli. (Mert ki ne félne valamitől?) A félelemre nem lehet legyinteni, a félelemmel foglalkozni kell, mert attól, hogy a felnőttek számára nevetségesen banális, a kisgyerek számára valóságos. Ahhoz, hogy Hupp szembe tudjon nézni félelmeivel, elengedhetetlen szülei biztatása, türelme és szeretete. Szülei nem szekálják, nem kényszerítik semmire, ott vannak Hupp mellett és várják, hogy saját maga győzze le a félelmét. Hupp lelke egy kisgyerek lelke, amely bájos, megkapó és a szemünk előtt erősödik. Az írónő azt a csodás pillanatot kapta el, amikor a pihe-puha kölyökből, erős gyerek lesz, aki majd erős, bölcs felnőtté érik. Tehát adott egy éjszakai ragadozó, aki nem szereti a sötétet. Nem is ismeri, így anyukája – meglehetősen határozott – felszólítására éjszakánként elindul felfedezni a sötétséget, és rájön, hogy a sötétség izgalmas, kedves, káprázatos, csodálatos, gyönyörű és buli valamint az is egyértelművé válik számára, hogy a sötétségre szükség van, mert a Mikulás csak akkor jön. Éjszakai kalandozása során érdekes emberekkel és állatokkal találkozik, akik elmesélik neki, ők miért szeretik a sötétséget. Hupp számára kitágul a világ, ahogy beszélgetőtársai szemszögéből látja a világot és végül megtörik a jég… Jill Tomlinson azt mondta, hogy “azért ír gyerekeknek kis állatokról, mert így rögtön, gond nélkül tudnak az érzelmekkel azonosulni, és nem akadályozzák ebben a társadalmi előítéletek, a bőrszínük vagy anyagi helyzetük”. Felnőttként pedig azért jó olvasni a könyveit, mert az ember eszébe jut, milyen volt gyereknek lenni és gyerek szemmel látni a világot.