Ezzel kezdődnek a kalandok, pontosabban a kettős küldetés: új lakást, egy lakályos orrot kell találni, és közben minél több mindenkit megfertőzni. A terepül kínálkozó Katica óvoda azonban tele van felmosószerszaggal és galád gyerekekkel, akik orrot fújnak, ráadásul kezet is mosnak. Ám hőseink nem rettenek meg, bemásznak a kerítésen, és egy cipőre tapadva bejutnak az épületbe, besurrannak a Mókus csoportba – és ott megtalálják Petit. A próbatételek után kiérdemelt kötelezően boldog befejezés itt nem a befejezés. Természetesen lesz esküvő, meg kis fikák is születnek, de a mese mégsem a zavartalan fikaboldogság receptje, hanem igen tanulságosan arról szól, milyen viszontagságosan veszélyes egy jóravaló fika meg a bacilusa élete, és a megnyugvás csak remény marad, struggle for life. Bár biológiai értelemben nem szaktudományos pontosságú a bemutatott párhuzamos világ, ugyanis az nem tisztázott (elnézést a képzavarért), hogyan tud Baci fertőzni, és a láz keletkezésének mitologizálása sem pontos, mégis a leglényegesebb információkat tartalmazza a szöveg: konkrétan azt, mit kell tenni, hogy ne éppen a mesét olvasó/hallgató gyerek nózijába költözzön be a (népesre duzzadt) Fikkelstein család. És hogy rendes információ is legyen a könyvben, a kalandok és taknyok folyása közben olvasható részletező magyarázat arról, miért vannak szőrszálak az orrunkban (nélkülük „homokozás után tele lenne a fejünk homokkal”), és kiderül, hogy micsoda a fikusz („egyébiránt egy zöld levelű szobanövény”), meg az is, hogy „az orrlyukon, mint azt tudjuk, nincs ajtó”. Tóth Krisztina tűpontos iróniával és remek humorral vezet végig a történeten úgy, hogy ráadásul az óvodai élet bevonásával, annak topografikus pontosságú bemutatásával, a legkisebb olvasók képi és érzelmi világával ötvözi a könyv egészét meghatározó képes beszédet. Így a szöveg konkrét síkján szerethető, pozitív hőssé nemesülő fika és a képletes síkon piszok kis betolakodó takony kettős meghatározottságban antropomorfizálódik – s ettől nem válik didaktikus orvosi prédikációvá az egész. A hátsó borítóra is felkerülő utolsó néhány mondat ugyan mintegy zárójelbe teszi az olvasott történetet, s csak az „üzenetre” fókuszál azzal, hogy az olvasótól az elvárt higiéniás cselekvésekre kérdez rá – de ez ne tévesszen meg senkit. Az Orrfújós mese valódi játékkönyv és örömkönyv a szerző részéről, s az olvasónak is, már ha lehet öröm az, hogy mennyire képszerű minden, milyen undorítóan az például Fikula asszony „gusztustalan, nyúlós” teája, de mert ennek a szereplők is „módfelett megörültek”, örüljünk mi is. És ha az éppen aktuális gyerekirodalmi trendet vizsgáljuk, az sem mellékes, s talán ez az egyik legnagyobb erénye a könyvnek, hogy Tóth Krisztinának sikerült úgy „tabukönyvet” írnia, hogy a problémát nem tabuként, hanem (az irodalmi) játéklehetőségek új területeként értelmezi. Lovász Andrea Forrás: Élet és Irodalom