" Claire de Lune dermedten állt a zongoránál. Szerette volna megköszönni, megkérdezte volna, mi ez a zene. A fiú szomorú volt; nem is tudta, hogy valaki hallgatta a játékát. A kislány annyira szeretett volna legalább annyit mondani neki, hogy ő hallotta. "   Mese. Írtam ezt a molyos értékelésembe kb. 2 évvel ezelőtt, amit azóta már töröltem. Amikor először olvastam, tényleg meseként értelmeztem, és felületesen átrohantam az oldalakon. Persze tetszett, de nem igazán figyeltem rá, visszatettem a polcra és el is feledkeztem róla... aztán nem is olyan régen, amikor költözés közben pakoltam szét különböző kupacokba a kis "könyvtáramat", akkor akadt újra a kezembe. Lehet, hogy nekem kellett ez a pár év, hogy más szemmel nézzek erre a történetre, és észrevegyem benne azokat a rejtett, de fontos dolgokat, amiket nem láttam meg az első olvasás alkalmával. Mert tény, hogy lehet ezt a rövid könyvet meseként is olvasni... de ha nem pörgetjük át a lapokat eszeveszett gyorsasággal, akkor könnyen meg lehet érteni azokat a finom utalásokat, amelyeket Cassandra Golds nagyon szépen csomagolt be egy varázslatos, és bájos mese keretei közé, amit egy különös és néma kislány elbeszéléséből ismerhetünk meg... mert Claire de Lune nem beszél, amióta édesanyját elvesztette...     Ami először megtetszett a fülszövegben, az a balett szó volt. Ha ezt meglátom egy történet leírásánál, akkor nekem végem, muszáj megvennem!(ezt kivételesen kaptam) Aztán hozzájöttek örömteli apróságokként: hogy nagymamája neveli, egy különös és magas toronyházban él, valamint legjobb barátja egy beszélő balettegér... valahogy a rövid összefoglalás is elkapta azt a hangulatot, ami bejárja az egész történetet. Imádtam azokat a részeket, amikor Claire de Lune a hajnali derengésben álmosan és fáradtan indul a balett-terembe a többi kislánnyal együtt, hogy táncoljon, táncoljon, táncoljon... régi szép emlékek! Újra láttam a tükrös tánctermet, éreztem a hangulatot, hallottam a zenét... aztán megismerjük Bonaventure egeret, aki a terem falában lakik, és saját egér-társulatát szervezi... ne meg persze ő is aktívan részt vesz a tréningeken, persze az emberek számára észrevétlenül. Egy darabig: mert megismeri Claire de Lune-t, akinek egy barátja sem akad, a kislányok kinevetik és csúfolják, mert nem beszél... de Bonaventure és közte igaz barátság szövődik.   Szép, de szomorú. Mese, de felnőtteknek is szól. Varázslatos, de ijesztően valóságos is. Nehezen tudom kategóriákban elhelyezni... olyan különleges és egyedülálló, hogy nem tudom, de már nem is akarom beskatulyázni. Azt hiszem mindenki döntse el maga, hogy neki miről szól ez a történet, de a lényeg, hogy ezt olvasni kell, mert sajnos - én sem értem miért - ez egy eléggé mellőzött könyv. Én - lehet, hogy naivan - annak tudom ezt be, hogy az online könyváruházak a mesékhez, vagy maximum az ifjúsági irodalomba sorolják, pedig ez nem egy tipikus esti mese... kérdéseket tesz fel, amikre hagyja, hogy te keresd meg a választ... elgondolkoztat. Első lépésként elkápráztat, elvisz egy bűbájos mesevilágba, ahol szívedbe zársz egy táncoló kisegeret, felfedezel egy rejtett apátságot, megismerkedsz az ott élő, különös férfival, és persze beköltözöl ebbe az elvarázsolt, keskeny és magas házba... aztán elkezded feldolgozni és értelmezni a olvasottakat... sokszor kegyetlen és elszomorító... de gyönyörű is. Örülök neki, hogy anno ajándékba kaptam... azóta én is megvettem egy barátnőmnek, aki nagyon ritkán olvas... még várom a véleményét.:)   Forrás: diamantolvas.blogspot