Ha most utat engedek neki, választ keresve rá azt mondanám, pont ezért.  Pont azért érkeznek meg ezek a szereplők a mesében, és nem a többiek, mert ők olyanok, amilyenek, és ezzel valahogy mintha tisztában lennének. Mintha tisztában lennének azzal, hogy lehetetlen feladatra vállalkoztak, amiben a saját erő, okosság, rátermettség (főleg ezeknek pusztán csak láttatása, vagy „beképzelése”) kevés. Mint ahogy az elszántságuk is. Sőt, önmagukban kevesek a feladathoz.   Ez az elindulás pillanatától a megérkezésig arra teszi nyitottá őket, hogy meglássanak, meghalljanak, érzékeljenek olyan dolgokat, amit a többiek nem, vagy ha mégis, nem tulajdonítanak ezeknek jelentőséget. Látják pl. a paripát a legelesettebbnek tűnő lóban. Hallják, észreveszik minden élő és élettelen segítségre szorultságát pl. csapdába szorult, megsebzett állatok, elakadt folyóvíz, segítség nélkül elégő kenyér, gyümölcstől roskadozó fa. Nem kívül vannak a világon, elszigetelten, pusztán önmagukban, önmagukra, és feladatukra koncentrálva, hanem benne: részesei, segítői. Az érzékelt és sikeresen végrehajtott feladatok által mintha a lét teljességéig minden létező elem (föld, víz, levegő, tűz) valóságának, hatásának, erejének a megtapasztalásáig jutnának. Így lesz az elinduló egyszerű emberből hős, a segítségre szorultságát elismerőből, segítő. Majd ezek kölcsönhatásában, mintegy visszatükrözéseként így lesz a gyengéből erős. A mindenség által hordozott, segített, annak erejével felruházott.   A mesékben több szinten is tükrözés történik. Mintha minden, ami az útra lépő ember előtt megjelenik, megnyilvánul, az önmaga képe lenne. A táltosságát elrejtő elesett ló, azaz ember, aki elindul. A táltos az, aki megérkezik. Akivé az ember lehet. A többiek is (a segítségre szorultság láttatásával) mintha az ő valóságos helyzetének, állapotának külső láttatói lennének. Az izgalmas az egészben az, hogy ha nem azt gondolná magáról a tiszta szándékkal útra kelő ember, amit gondol, akkor mindez meg sem mutatkozna. Akkor nem a lehetőség sugallatát hordoznák ezek, hanem pusztán a megérkezést gátló külső tényezők sokaságának tűnnének. Amit észre sem kell venni. Amit gyorsan át kell lépni. Mert értelmetlenül és bosszantóan lassítják a célba érkezést.   A fentiek valószínű igazságát látom ezekben a történésekben azért is, mert sokszor nem is maga a hős veszi észre ezeket a rejtőzködésükben szinte felismerhetetlen segítőket, hanem maga a ló az, aki megszólítja az embert, vagy egy megjelenő segítő, egy a többiek szemében szintén bolond, szóra, meghallgatásra sem érdemes valaki az, aki előre jó tanácsokkal látja el az őt meghallgatót. Nem jelenne meg külső segítő, ha nem lenne belül a segítségre szorulás gondolata, képe. A többiek valószínűleg nem jutottak eddig a belső felismerésig. Vagy ha igen, akkor igyekeznek ezt távol tartani, elhessegetni maguktól, mintha ez szégyellnivaló lenne, gyengeség, amiről senki nem tudhat. Maga a gyenge ember sem. Ő a legkevésbé.   Épp így történik ez a való életben is. Talán ezért oly kevés a „megérkezett ember”. Csak útra kelők vannak. Valahol elakadtak, egy helyben topogók. S vannak még a megérkezettség látszatát magukra öltők. Ha látnánk, valóságosan érzékelnénk ezeket a helyzeteket, rájönnénk, hogy ezek csak útjaink különböző stációi. Nem kell, hogy véglegesen így maradjon. Van lehetőség továbblépni. Megérkezni is. Hősnek ritkán születik az ember. Az úton járásban kap lehetőséget azzá válni. Azon az úton, melyen elindul szerencsét próbálni, hogy önmaga s élete szűkössége helyett bőséget, boldogságot teremtsen. A mesékben az jut idáig, aki reálisan látja magát: annak, aki. Az ilyen úton járó nem többet és nem kevesebbet tanul meg az útja során, mint hogy nem maga hordozza az életét, a létet, hanem fordítva. A lét hordozza őt, az embert. Így érkezik meg. A megérkezésnél, a mese végén már csak egy mondat van: „és boldogan éltek, míg meg nem haltak”.