A Kékmandulafa erdő hősei
4-6 éveseknek
Írta: Pék Rea
Illusztrálta: Ilyés Juli
Kiadó: Naphegy, 2015
Oldalszám: 32
A Kékmandulafa erdő legöregebb császárfájának, a császárfa legmagasabb ágának balról a tizennyolcadik óriáslevelén él Kokkinella, a magányos katicabogár.
Az erdő lakói csúfolják gömbölyű pocakja miatt, az élen Futrinkával, a nagyszájú bogárral. Kokkinella barátságot köt Otisszal, a denevérrel, aki ugyancsak nem kedvelt az állatok körében.
Egy napon különös, zöld idegen jelenik meg az erdőben, akinek érkezésével fenekestül felfordul az erdő lakóinak élete. Hogyan akadályozhatják meg a jó barátok a bajt?
Mese négy éven felülieknek az összetartás erejéről.
Mese a toleranciáról
|
Lengyel Szilvia
A jó gyerekkönyvben nagy hangsúlyt kap az illusztráció. A rajz ugyanolyan fontos, ha nem fontosabb része a mesének, különösen, ha az piciknek szól. Gyakran megesik, hogy nem is a történet születik meg előbb, hanem a képekhez kell mesét kitalálni. Én meg szeretem, ha engem, a felnőttet is gyönyörködtet, elragad vagy meglep a gyerekkönyv grafikája.
Pék Rea meséjében a kövérkés katicabogár, Kokkinella és a csúnya denevér, Otisz történetét olvashatjuk el/fel. Tipikus embertörténet ez, mint minden jó mese, állatokkal eljátszva. Mert a két barát nemcsak hogy mutatós nem volt, de a Kékmandulafa erdő többi lakója ezt még folyton az orruk alá is dörgölte. Addig-addig, míg mindketten begubóztak, nem barátkoztak senkivel. Magányosan éltek, csak éjszaka jöttek elő, amikor biztosan nem találkoztak szembe gúnyolóikkal. Így találtak egymásra.

Aztán egyszer csak megjelent az erdőben a még náluk is furcsább külsejű lény, a Sáskakirály beképzelt, nagyképű fia. Újabb céltábla került a csúfolódóknak, ám őróla leperegtek a sértések, ellenben bosszút esküdött. Ugyanis amíg aludt, falánk, minden zöld növényt felzabáló népe továbbállt. A csúfolódás büntetéseként meg akarta keresni társait, hogy együtt térjenek vissza a Kékmandulafa erdőbe.
Egyedül az okos katica ismeri fel a közelgő veszélyt: ha a sáska idevezeti népét, azok kopaszra rágják az erdőt, elpusztítják lakóhelyüket. A korábban sokat csúfolt barátok megakadályozzák a sáskajárást, és így lesznek A Kékmandulafa erdő hősei. A Sámuel nevű sáskaherceg megígéri, hogy a zabagép bogársereglet továbbáll. Természetesen minden jó, ha jó a vége, Erdőnépe bocsánatot kér a katicától és a denevértől, lenyűgözve a két kis barát bátorságától, eszétől.
Sokatmondó, tanulságos történet ez az apró közönségnek. Különösebb magyarázat nélkül is megállja a helyét, de ha még hozzáteszünk pár korcsoportos példát is – mint például ezért nem szabad a külső alapján ítélni, meg csúfolódni sem –, akkor biztosan célba ér az üzenete.
A gyerekeket nemcsak a könnyen áttekinthető történet szórakoztatja, hanem Ilyés Juli kedves illusztrációi is. Bevallom, jobban szeretem ezeket a kissé stilizált, a valóság és a képzelet határán született rajzokat, mint a szándékosan édibédi-jajdecuki, vattacukorízű mesepótlékot. Örültem, hogy a Naphegy Kiadónál nagyon figyelnek arra, hogy ez is látásra, művészetre nevelés. (Megjegyzem: a denevér egyébként is gyönyörű. Minden élőlény gyönyörű – a maga nemében. Csak észre kell venni.)
Forrás: olvassbele.com
Részlet a mesekönyvből
A Kékmandulafa erdő legöregebb császárfájának, a császárfa legmagasabb ágának balról a tizennyolcadik óriáslevelén lakott egy hétpettyes katicabogár. Barátai Kokkinellának hívták, azaz csak hívták volna, ha lettek volna barátai.
Ám Kokkinella magányos katicabogár volt. Legszívesebben egy mandulafalevél takarásában ücsörgött, mert az erdő lakói gyakran csúfolták gömbölyű pocakja miatt.
Nem tudtak úgy elmenni mellette, hogy ne szóltak volna hozzá pár gúnyolódó szót.
Lassanként elhitte, hogy nála kövérebb katica nem is él a földön. Szinte alig evett valamit, nehogy tovább terebélyesedjen, napi fejadagját lecsökkentette egy tetű jobb szárnyacskájára, de hiába, továbbra is mindenki naphosszat csak rajta viccelődött, az élen Futrinkával, a nagyszájú, kitinpáncélos bogárkával:
Kokkinella katicára
alig fér a kabátkája.
Ha a hasa nagyobb lenne,
kabátja is szétrepedne.
Szégyenlős, visszahúzódó bogár vált belőle, akinek csupán egy barátja akadt: Otisz, a denevér. Otiszt is gyakran gúnyolták, mégpedig csúfocska ábrázata miatt. Napközben sötét zugokba húzódott, és csak éjszaka merészkedett elő a rejtekéből, de még akkor sem szabadult meg karneváli szemmaszkjától, amely jótékonyan fedte vonásait.
Szőrös fülei, éles fogai miatt mindenki kerülte. Futrinka a róla szóló rögtönzött versikével ijesztgetett:
Denevér, denevér,
karmos szárnyú bőregér,
Ha a foga nagyobb lenne,
vámpírnak is elmehetne!
Kokkinella, aki kerekded idomai miatt búsult, és Otisz, aki ijesztő ábrázata miatt bujkált, véletlenül találkozott össze. Egy szép, napsütéses délutánon, amikor Otisz a legmagasabb császárfán keresett búvóhelyet a csúfolódók elől, észrevette, hogy ott már ücsörög valaki. Kokkinella kukucskált ki a levél mögül.
– De csodás, fényes kabátkád van! – kiáltott fel a denevér.
– Neked pedig szép vörösek a füleid, ahogy átsüt rajtuk a fény – suttogta Kokkinella szégyenlősen.
Azonnal barátságot kötöttek, és attól a naptól kezdve sokat voltak kettesben. Éjszakánként, mikor az erdőlakók nyugovóra tértek, és csak halk neszek hallatszottak az erdő mélyéről, elrepültek a tóhoz. Lapulevélre ültek, és hagyták sodródni magukat a bársonyos vízen. Napfelkeltekor szikrázó, kövér harmatcseppekben csodálták meg szivárványszínű tükörképüket, amelyben egészen megszépültek. Bújócskáztak az első napsugárra kinyíló virágok kelyheiben. Mikor a nap már magasan járt az égen, üres, fehér csigaházak fedezékében indultak vissza búvóhelyükre.

|

|