Ezen a bizonyos napon is kint feküdt, és egy idő után elszunyókált. Furcsa álma volt. A rét virágai megelevenedtek, és beszéltek hozzá. Azt az üzenetet kapta az ifjú, hogy a harcba indulók tűzzenek egy szálat a szívük fölé a falu határában nyíló sárga virágból. A legény megfogadta a tanácsot, és átadta a többieknek is, amit hallott. Másnap kora hajnalban már felsorakozott a falu népe. A leányok és az asszonyok feltűzték a harcba indulók mellére a virágot. A csatatér a mező volt. Az ádáz küzdelem mégsem kezdődött el. Mikor az ellenség megpillantotta a felvirágozott embereket, és nekik akartak volna támadni, a rét virágai elkezdtek halkan zúgni. A katonák, akik eddig öltek volna, fegyverüket letették, és mint az ifjú, kifeküdtek a rétre. És hogy mit zúgtak a virágok? Azt, hogy "ne bántsd". A parasztok ettől kezdve tisztelték a virágokat, és varázserőt tulajdonítottak nekik, hiszen megvédték őket, nem bántották a katonák az embereket. Innen kapta nevét: "nebáncsvirág"