– Beleülhetek? – kérdezte. – Persze – mondta Ármin bácsi. Ati a következő percben már az első ülésen ugrált. – Remekül rugózik! – kiabálta. – És nem is kell félni, hogy beverem a fejem, mert ennek az autónak nincsen teteje! Ármin bácsi mosolygott.   – A mienknek van, és még csak fel sem tudok benne állni! – magyarázta Ati. – Nektek milyen autótok van? – lépett közelebb az öreg.      – Szürke – felelte Ati, és lehuppant a vezetőülésre. Forgatta a kormánykereket, és berregett is hozzá, mintha tényleg vezetne. – Máskor is eljöhetek? – kérdezte.      – Ide bármikor eljöhetsz – mosolygott Ármin bácsi.       – Csak az a baj – állt le hirtelen a forgatással Ati –, hogy holnap reggel hazautazunk. Mert mi nem itt lakunk, ide csak nyaralni jöttünk, tudod, Ármin bácsi?       – Most már tudom – mondta az öreg. – És mikor jöttök legközelebb?      – Lehet, hogy csak jövőre.      – Nem baj, ide akkor is eljöhetsz – simított végig a szakállán Ármin bácsi.      Ati még néhányszor megtekergette a kormánykereket, berregett és dudált hozzá, aztán elköszönt.      – Ilyen szép autót én még soha életemben nem láttam! – mondta már kint, az utcai ajtó előtt.      – Tudom – felelte az öreg.       Ati elindult hazafelé, Ármin bácsi pedig újra leült a padra, és hosszan nézett utána. Egészen addig követte a tekintetével, míg a fiú el nem tűnt az utca végén. Akkor megtömte a pipáját, és megint rágyújtott.   Folytatása>