– Szúr a Nap! – mondta reggel a tengerészkapitány, és szemébe húzta parancsnoki sapkáját, fogat mosott, és már indult is volna Narancshallal, le a hídról, a városba.
Ám épp akkor haladt végig a hídon a Locsolókocsi.
A Locsolókocsi zöld volt, és zöld volt a csöve is, ami az oldaláról tekergőzött a tetejére.
Hordozta ez a Locsolókocsi a vizet, az utakra, járdaszélekre önthetőt; olyan volt, mint egy óriásira hizlalt öntözőkanna, ami alá kerekeket gyömöszöltek, épp négyet.
– Szia, Locsolókocsi! – köszönt neki a kapitány.
– Szia, Locsolókocsi! – tátogta Narancshal.
A Locsolókocsi pedig spriccolt egy kicsit, úgy, mint a bálnák, köszönésképpen, aztán leült a hídfőhöz, a két oroszlán közé.
– Kapitány, készíts rólunk egy fényképet! − mondta, s megölelte csövével az egyik tátogó kőoroszlánt.
A kapitány fényképezőgépet formált az ujjaiból, és azt mondta:
– Egy, két, há, katt!
Aztán a másik oroszlánnal is lefényképeztette magát a Locsolókocsi, majd odaugrott Narancshal mellé, és a feje búbjára vette, befőttesüvegestől.
Mikor ezzel is végeztek, a Locsolókocsi hálából elmesélt egy történetet:
Volt egyszer egy Locsolókocsi és egy Tejeskocsi.
Ha találkoztak, messziről hunyorogtak egymásnak a lámpáikkal, megszörcsögtették csöveiket, beszélgettek a literről meg a hektoliterről, néha kicserélték tartálydugóikat, megmutatták egymásnak a kikerülni való gödröket és a legszebb kanyarokat. Mondom, barátok voltak, így voltak ők, egymásnak.
A Locsolókocsit egy szép napon – egy fagyos, éles téli nap reggelén – betolták egy garázsba, a garázs hatalmas ajtaját rázuppantották, és akkora lakatot tettek a zuppantott ajtóra, akár a fél kerekem.
– Na, nyárig pihengess, öreg! – morogta egy szerelő, és dobbantott egyet havas csizmájával.
A Locsolókocsi nem értette a dolgot. Mi az, hogy nyárig? Mi az, hogy pihengessen?
Nem szokott ő pihengetni. Nem kisasszony ő. És mi az, hogy öreg?
De bármit gondolt is, bármennyire igyekezett is megérteni, miért nem nyílik a garázsajtó napokig, hetekig, nem érthette, mert nem volt, aki elmagyarázza neki a dolgok rendjét.
A Tejeskocsi sokáig kereste eltűnt barátját, törte a fejét, merre veszett el, hol bukkanhatna a nyomára.
Nem volt, akivel hunyorogjon, csövet szörcsögtessen, beszélgessen, mutasson veszélyes gödröket és legszebb kanyart.
Aztán egy fagyos délután odafentről hangot hallott a Tejeskocsi – madáré vagy ágé lehetett tán, fekete volt és recsegős.
– A Locsolókocsit ne itt, az utcán keresd! Tél van, télen nem kell utcát locsolni, egy garázsba zárták, nyárig ki sem engedik, cikk-cikk.
A Tejeskocsi előbb szomorú lett, majd mérges, zizzegtette a lámpáit, fújtatott nagyokat, végül a csövével hadonászni kezdett:
– Majd megmutatom én nektek, ha bezártátok a barátomat, hogy télen is lehet locsolni! Idenézzetek!
S már bugybogtatta is kifele a csövén a sok száz liter tejet, ömlött végig a terjeszkedő fehér lé mindenen, utakon, járdaszéleken, majd megfagyott.
Így történt, hogy azon a fagyos délutánon tejcsicsonkává lett a világ: fehér tükör, kifordított fürdőkád. Az emberek pedig csak álltak, és az ámuldozásban nyitva felejtették a szájukat, és az megtelt hóval, ami a fagyos délután egéből hullott.
A kapitány és Narancshal csak hallgattak a mese végén, és arra gondoltak, hogy most ők szorítják egymás kezét.


látta, hogy a folyó folyik
Volt egyszer egy tengerészkapitány. Ez a tengerészkapitány olyan volt, mint a tengerészek, csak még olyan is volt, hogy parancsolgatott.
Járta hajóval a tengereket, óceánokat, és azt mondta közben a tengerészeinek:
− Húzzátok föl a vitorlákat! Engedjétek le a vitorlákat! Tekerjétek jobbra a kormányt! Tekerjétek balra! Hűtsétek meg a kakaómat! Varrjátok meg a lyukas zoknimat!
Aztán egy szép napon megunta a tengerek, óceánok ingását, megunta, hogy mindig lesni kell, mikor érnek már szárazföldet. Fogott egy nagy halászhálót, belepakolta a pizsamáját, fogkeféjét, vasárnapi ruháját és a befőttesüvegét, amiben egy kicsi, narancssárga halat tartott.
Bogra kötötte a halászháló négy sarkát, aztán a háló-batyut a hátára vette, és parancsolt:
− Vigyétek a hajót egy város széléig, ott kiszállok!
A tengerészek engedelmeskedtek, elhajóztak egy város partjáig, aztán elővették pöttyös zsebkendőiket, integettek a leszálló tengerészkapitánynak, és sírdogáltak.
A tengerészkapitány nem integethetett, tartania kellett a nagy háló-batyut, így hát sírt egy keveset ő is, majd nyakába vette a várost.
Járta a város utcáit napokon keresztül, vasárnap a vasárnapi ruhájában, hétköznap a hétköznapiban.
Egy szép napon elfáradt, leült hát a parkban egy padra, és maga mellé ültette a befőttesüvegben fickándozó halat:
− Tudod-e, te fickándozó kicsi hal, a sok utca után ismét vizet szeretnék látni!
A kicsi, narancssárga hal a befőttesüvegben tátogott néhányat, azt is mondhatta, igen, azt is, hogy nem, bármit mondhatott. Maga a tengerészkapitány sem tudta kitalálni a hal válaszát, pedig igencsak értett a vízi állatok nyelvén, megvonta hát a vállát, vette a csomagját, és elindult a város belseje felé. Ott egy nagy híd nyújtózott, alatta folyó szelte ketté a várost.
Ez az! Ez jó! Ideköltözöm, ide, a híd kellős közepére, innen látom a vizet! − gondolta a kapitány, és már rakosgatta is ki a híd korlátjára a fogkeféjét meg a befőttesüveget a narancssárga hallal. Kihúzta cipőjéből a fűzőt, kikötötte a hídra, majd fölcsíptette rá a pizsamáját és a vasárnapi ruháját, s közben mosolygott, tetszett neki az új otthona.
S ahogy így állt, mosolyogva, eszébe jutott, hogy ő parancsolni is szokott, a folyó felé fordult hát, s parancsolt:
− Folyj! − És a folyó folyt szépen.
− Repüljetek! − parancsolt a sirályokra, és a sirályok repültek.
− Ússzatok és hápogjatok! − parancsolt a vadkacsáknak, és azok úsztak és hápogtak.
Aztán minden reggel így parancsolt. Így élt a tengerészkapitány a hídon, néha visszagondolt a régi időkre, a hajókra, a pöttyös zsebkendőkkel integető tengerészeire; szeretett rájuk visszagondolni, olyankor mindig felvette a vasárnapi ruháját.
Visszagondolt és parancsolt, így teltek napjai.
De aztán egyszer valahogy minden másképpen alakult.
Úgy kezdődött ez a másképpen, hogy a tengerészkapitány elaludt. Már a hasára sütött a nap, delet harangoztak, amikor ijedten felült:
− Jajajajj, elaludtam! Nem parancsoltam meg a folyónak, hogy folyjon, a sirályoknak, hogy röpüljenek, a vadkacsáknak, hogy ússzanak és hápogjanak! Azt a mindenit, mi lesz így?
Lenézett a hídról, és látta, hogy a folyó folyik, a sirályok röpülnek, a vadkacsák úsznak és hápognak anélkül, hogy hallották volna az ő parancsát.
S akkor a tengerészkapitány kicsit zöld, majd lila lett, és majdnem elpityeredett.
hová lettek a hálóból a csillagok
Minden csendes volt, nem mozgott a világ.
Két könyvet húzott elő zsebéből a kapitány, szép halak úsztak bennük ide és oda; ezt a két könyvet a feje alá tette, betakarózott a halászhálójával, a pipáját a hídfőn strázsáló kőoroszlánok szájába dugta, s így szólt:
− Szervusz, világ, vetett ágy!
Aludni próbált, de nem jött álom a szemére, nézte hát a kőoroszlánokat innen, aztán onnan. A kőoroszlánok szoborból voltak, és ásítósra tátották a szájukat.
− Ti, szegények, hát ti sem tudtok aludni? Várjatok csak, hadd mutassak valamit nektek!
Fogta a halászhálóját, és kivetette a folyóra.
A folyó vastag sötétjén csillagok lebegtek, mintha apró éjszakai fürdőzők lennének arany fürdőbugyogóban. Ott csillogtak, valahányszor hullámot lökött a víz.
− Nézzétek csak, kedves oroszlánok, a bűvészmutatványomat: bevetem a hálómat a folyóba, alámerül, és amikor kihúzom, na, mi lesz benne? Ugye, azt mondjátok, „sok csillag lesz benne, kapitány uram”? Lássuk csak! − mondta hunyorogva, a pipáját szájába lökve a kapitány.
− Hahaha-hahaha, na, gyertek csak ide, ti csillagok, éjszakai csepcselők, ti aranybugyogósok, hálóval mindent kiszedek én, ki én a halat, a hínárt, a Duna alját és tetejét! Hóó-rukk! Hóó-rukk! − rugaszkodott neki, és húzta, húzta a hálót.
A háló üresen hullott a hídra, hozta a semmit.
Egy szem csillag sem volt benne.

nem mozgott a világ
Aztán valahogy mégsem sírt a tengerészkapitány, csak annyit mondott:
− Hjajj! − De azt olyan nagyon sóhajtotta, hogy annak erejétől a folyón haladó vitorlások nagyot lódultak, felborzolódott a vadkacsák búbja, és cikcakkosan repültek a sirályok.
Kicsit meg is ijedt ettől a kapitány: jobbnak látta lesietni a hídról, nehogy még a végén felforduljon a világ az ő nagy sóhajtozásától.
Aztán, ahogy ott imbolygott a platánfák alatt, egy embert pillantott meg, aki nagy fazakában valami pálcára tűzött, fehér puhhantságokat növesztett, és így kiabált: vattacukrot vegyeneeek, noo, vattacukrooot!
Szépek voltak ezek a fehérek, s ahogy ott állt a kapitány ebben a gyönyörűségben, ismét kiszakadt belőle, hogy:
− Hjajj!
Leejtett vállakkal mondta, mint akire ráült két súlyemelő − s a sóhaj nehezétől már szálltak is kifele a vattacukros ember fazakából, szét a világba a szálazott cukorpuffok.
S ahogy szálltak, alattuk állva eszébe jutott a kapitánynak, hogy elfelejtette magával hozni a kicsi, narancssárga halat, pedig most ő is láthatná ezeket a repülő szépeket. Sóhajtott ezért ismét egyet a kapitány:
− Hjajj!
S mire ezt elsóhajtotta, már repültek is a járda melletti kupacból az összegereblyélt száraz levelek, lett nagy kavarodás, sárgák-barnák kuszája, s abban a kuszában két utcaseprő rohant feléje, hadonászva a seprűikkel, hogy:
− Álló napja seperjük a járdát, erre idejön, és mindent telesóhajt száraz levéllel! Na, megálljon csak, megsóhajtozzuk mi mindjárt!
Kicsit csodálkozott a kapitány, bár szíve szerint sokat csodálkozott volna − ott, a platánok alatt, ahol a faágakon édes vattacukrok himbálóztak, a járdán pedig térdig ért az őszi falevél −, de futnia kellett, igen-igen gyorsan, hogy el ne kapják a vicsorítva hadonászó utcaseprők, futott hát vissza a hídra, az ő hídbeli lakóhelyére.
Megetette a narancssárga halat, pizsamába bújt, beledugta fejét a befőttesüvegbe, úgy mesélte el Narancshalnak, mi történt vele.
A sóhajtást valahol futás közben kiejthette magából, mert minden csendes volt, nem mozgott a világ.
|