A Petya és Tulipán modern tündérmese, amelynek hősei a 9-es számú ház legfelső emeletén, pontosan a padlás alatt laknak. Név szerint Aurél, a visszavonult cirkuszi cincér; Berci, a mókus; Ficam, a balerinának készülő flamingó és Mezítláb Jaguár, aki leginkább csak alszik, ám „a gyomra például sosem romlik meg” (13).   Rajtuk kívül Petya és húga, Cili a „kicsik”, akiknek mindennapjait a „padlási szörny” elől menekülve a lakásba pottyant cufók medve borítja fel, ráadásul még a reggelijüket is elfogyasztja. A történet mozgatója a többszörös hiány, az elhagyatottság. Tulipán a Sundabunda Cirkuszból szökött, az apa pedig három napja eltűnt; a gyerekek elárvultak. Felborult a világrend: család helyett közösség van, amelynek szeretettel teli együttélése, egymásrautaltsága a Százholdas Pagony vagy a Négyszögletű Kerek Erdő felépítésére, működésére, figuráinak összetartására emlékeztet. A kalandok, váratlan fordulatok a közös feladat mentén szerveződnek, jelesül a cirkuszban maradt három medve, Tulipán barátainak (Pamacs, Döme, Kuszkusz) kiszabadítása.   A szövegvilág rokonsága az említett mesékkel (és Pom Pom történeteivel) abban (is) áll, hogy szereplői – bár egyéni/állati sajátosságaikat valamelyest őrzik – tárgyakká lényegülnek vagy embermód viselkednek. A vidám, negédes szomszéd, Nusi néni előtt az állatok Petya ruháiként tűnnek fel; a mindig mogorva házmester, Seprű jelenlétében pedig lehet egy medve is… mélyhangú macska. Míg Tulipán medvesége dacára esetlen „Félőlény”, majd gulipán; Petya felnőttként, családfőként viselkedik. Ellátja és óvja a kicsiket. Húgát az egyre veszélyesebbnek ígérkező próbatételektől védve a bölcsődébe viszi, ahol az állatok rövid időre plüssökké válnak. Cilit azonban izgatottsága, kíváncsisága álruhában való szökésre ösztönzi, s a továbbiakban Cicaként szegődik a cirkuszosok bandája (Sanda Bandi, Baltafej, Girnyó, Pacni) ellen szövetkezett társasághoz.   A tizennyolc fejezet során a hősök legyőzik, sőt felülmúlják önmagukat; derűs és okos stratéga mindahány. A társulatnak (A Vörös Pippelner és Tsai) végül sikerül bemutatnia a 14 Morzsás Mutatványt (világszám!), és megmenteni a ketrecbe zárt állatokat. Ebben segítségükre van Iblekra és Hopplekra, a két jó boszorkány; egy sámli, mellyel úgy kell bánni, „mint egy kisbabával” (40); és egy skatulya, varázsigékkel teleírva („Ha belém bújsz: eltüntetlek! / […] hűlt helyeden megjelenik / ezer csoda, tűz és varázs”). Utóbbi Hergenszőrif, a szeszélyes őz ajándéka. A szfinx újraírt/-rajzolt alakja ő, a mese világában a titokzatosságot képviseli. Bölcs, orientáló kérdéseivel a haditerv pontosabb/praktikusabb átgondolására sarkallja Petyát. Feladata, hogy eljuttassa újdonsült látogatóit a Sundabunda Cirkuszhoz. Ahogyan neve – és az egyik rajz (77) – mutatja, „igazi” filozófus. A színe olyan, mint a kérdései: találó(s). Könyvtárában egy Spinoza-kötet, Wittgenstein Összes Még Életében Megjelent Művei, valamint a Patafizika is megtalálható. Szobája egyebek mellett Magritte- és Dalí-tárlat. Remek paródia ez a jellemrajz – ám e ponton válik meglehetősen didaktikussá is a mű (de csupán képileg, és alighanem csak a felnőtt olvasók számára). Önmagára, minden művészeti alkotásra, bennük a képzelet és valóság működésmódjára, dinamikájára reflektál.   A kiadói ajánlás (5–10 éves gyermekeknek) dacára a könyv a kisiskolás korosztálynál idősebb befogadók számára is tartalmas olvasmányélménnyé válhat. Tulipán megjelenésétől (2. fejezet) kezdve a cselekmény úgy hömpölyög, akár Nusi néni pongyoláján a bazsarózsák (6). Számtalan helyzet- és jellemkomikumot eredményez a szereplők esendősége, az egyedi mikrokozmoszok ütközése: Nusi néni vonzalma Apuhoz és a lekváros lepénykékhez; a világra és saját magára (helyenként túlzóan) gyermeki ámulattal-ártatlansággal tekintő Tulipán önfeledtségét a kicsik kijózanító-mulattató szarkazmusa ellensúlyozza; Hergenszőrif nagyvonalúsága, racionalitása Sanda Bandiék kicsinyes ostobaságával áll szemben. A nyelvi humorra, az (ön)iróniára, a hagyományba ágyazottságot jelző utalásrendszerre a legalább (fel)olvasni tudók lehetnek érzékenyek. (Az első fejezetben Petya füttyentéssel hívja magához a cinkét, hogy az elhullott morzsát felkapja. Az állatokat ily módon szólító gesztus a későbbiekben egy lépcsőházi jelenetben is visszatér. Ezzel összefüggésben Jánoska és Margitka történetén túl asszociációként A hamelni patkányfogó legendája adódhat.) A gyermeki nézőpontot következetesen érvényesítő, szójátékokkal, szóleleményekkel élő, a választ titokra cserélő elbeszélésmód révén a mese egésze Hergenszőrif varázsdobozához hasonlatos: felütve vonzóan tágas, időn túli, intellektust és kíváncsiságot felébresztő, marasztalóan csodás világot rejt. „… ezt pippelje le valaki!” Wölfinger Kitti Forrás: Bárka online