Ezidáig még nem olvastam ezt a történetet, így örömmel nyitottam ki a keménytáblás kötetet, melyet Réber László jellegzetes és időtálló illusztrációi díszítenek. Az első oldaltól kezdve mosoly ült az arcomon, ami csak részben tudható be annak, hogy ifjúságom emlékei idéződtek meg a történet által, ami már nem igazán mond semmit a mai iskolásoknak. Elvégre hol vannak már a kisdobosok, az úttörők, a KISZ-esek, miként a diszkó sem akkora szám manapság, és feltűnő a tévénézés hiánya is a történetben. De ugye mindenki számára nyilvánvaló, hogy ebben a könyvben nem ezeken van a hangsúly, hanem egy hetedikes osztályon, a gyerekeken, akikkel mindenféle furcsaság esik meg az elmesélt tanévben. Bár ez így nem igaz, mert sajnálatos módon semmi furcsa nincs abban, ha az iskola felújítása nem készül el időben, és egy osztály átmenetileg máshova jár. Miként az is helyénvaló, ha szeretnék értelmesen eltölteni szabadidejüket, ráadásul közösen. Ezért próbálkoznak mindenfélével, kezdve az alsósok patronálásával, folytatva az idősek látogatásával, és a többi.   A legcsodálatosabb az egészben, ahogyan Janikovszky Éva megírja a gyerekkori ártatlanságot, amikor az emberpalánta még azt keresi, hogyan optimalizálja, jobbítsa a környező világot, és szó szerint veszi, ha segíteni kell. Persze a hét bébe nem angyalok járnak, hanem lakótelepi gyerekek, akik hol jók, hol csintalanok, viszont teljesen természetesnek tartják, hogy ne várjanak a felnőttekre, hanem elképzeléseiket maguk valósítsák meg. És talán ez a legszebb az egészben. Miközben élik az iskolások elfoglalt mindennapjait, olvasóként még arra is jut idő, hogy a gyerekek feje felett elnézve önmagunkat pillantsuk meg, s ez bizony helyenként nem túl tetszetős látvány. Elvégre hajlamosak vagyunk bámészkodni cselekvés helyett, ne adj’ isten kibúvókkal nyugtatni lelkiismeretünket, s valamiért a szeretteinkre fordított idő is kevesebb a szükségesnél.   De ezek inkább csak kikacsintások, melyek után a figyelem ismét a hetedikesekre irányul, akik bámulatra méltó módon hétköznapi kalandjaik mellett még számtalan bölcsességre is rájönnek, amelyek akár erkölcsi mondanivaló, avagy a fejezet tanulsága címkét is kiérdemelnék, azonban Janikovszky Évától ez az „okítás nélkül nincs könyv” felfogás annyira távol áll, amennyire csak lehet. Sokkal inkább érzem mindazt a szeretetet, figyelmet, megértést, amivel a gyerekekről szól – s ettől a plusztól válik valóban csodálatossá a története. Forrás: ekultura.hu