| 
 Mia és a macskamedvePál Dániel Levente  2017.05.17. 20:08 
	
		
			| 
					 Írta: Udo Weigelt, illusztrálta: Joelle Tourlonias, fordította: Nánási Yvett. Manó Könyvek, 2017.,  72 oldal 
					  
						
							Bájos mesekönyv plüsspuha álmok előtt 
							Udo Weigelt 1960-ban született Hamburgban, különösen termékeny meseíró, eddig kereken félszáz gyerek- és mesekönyve jelent meg, amelyeket már tizenöt nyelvre lefordítottak.  
							Különös, hogy magyarországi debütálására ilyen sokáig kellett várni, de a Mia és a macskamedve (Manó Könyvek, 2017) bőven megér egy beszerzésnyi és aztán egy esti mesényi időt. 
							
								Alkotótársa, Joëlle Tourlonias 1985-ben született Hamburgban, a weimari Bauhaus Egyetem vizuális kommunikáció szakát végezte el illusztráció és festészet szakirányon.Tourlonias dupla oldalas illusztrációinak pasztellszínei, valamint rajzainak és figuráinak bájos vonalai nemcsak magukra vonzzák a gyerekek szemét, hanem saját rajzok készítésére is inspirálják őket. |  
	 
	
		
			| 
					  
					Sikerült eltalálnia és a könyvben végig megőriznie azt a határt, amely egyszerre esztétikusan (de nem idétlenkedősen) szép és ver további visszhangot a kis olvasókban vagy a még kisebb mesehallgató közönségben. 
					  
					A főszereplő macskamedve megjelenéseiben tele van lélekkel, szinte lemászik a lapokról. Felnőttszemmel annyira cuki, mint egy plüssállat, gyerekszemmel pedig majdnem barát, amiből csak az az apróság hiányzik, hogy nem lehet megfogni, gyúrni és összevart, puha kis szőrzsák testét átölelve nyugovóra térni. 
					A magyar kiadót, a Manó Könyveket illeti még az az apró dicséret is, hogy a rajzokon elhelyezett feliratokat is magyarították – a könyvecske fordítója egyébként Nánási Yvette volt. A Mia és a macskamedvéhez hasonló gyerekkönyveknél általános probléma, hogy a külön elhelyezett szövegdobozokat lefordítják, de a történet részét képező vagy ahhoz plusz apró rétegeket és csacskaságokat adó képszövegeket már nem. 
					 Ez pedig nemcsak rontja a meseélményt, de összezavarja a betűkkel és az olvasással éppen ismerkedő gyerkőcöket is: megakadnak annál a kellemetlen pontnál, hogy a szót már össze tudják rakosgatni, de a jelentést nem. 
					Udo Weigelt mesetörténetéről még nem esett szó. A szerző rutinos ecsetvonásokkal teremt az egyszerű alaphelyzetből – költözés közben eltűnik Nyuszkó, az addigi alvótárs, és feltűnik Carlo, az új kis barát – szerethető történetet. 
					A manapság egyre általánosabb trend ellenére nem emel be komoly problematikát, komor pszichológiai hátteret, háttérből árnyékot vető családi tragédiát vagy más olyan kérdéseket, melyekről a mesekönyv olvasása közben vagy után szülő és gyermek hosszan tudna beszélgetni. Weigelt csak egy kis történetet szeretne elmesélni, kedves szereplőkkel és egyszerű helyzeteken át: ez pedig pont az az élmény, ami után egy mesét olvasó szülő nyugodt lélekkel kapcsolhatja le a jóéjt-puszik után a villanyt, gyermekeinek plüsspuha álmai lesznek. 
					Egyetlen hiányérzetünk van csupán: a történet befejezetlen marad, de ahogy utánanéztünk, németül már megjelent a második kötet, remélhetőleg itthon is elérhető lesz hamarosan a folytatás. 
					 
					 
					 
					Pál Dániel Levente |  
	 
	  
	  |