Egy nap a róka vendégségbe hívta a gólyát. A róka ízletes vacsorát főzött. Amikor a gólya megérkezett, meglepetten nézte a terített asztalt. A lapostányéron leveses pép gőzölgött, mely ínycsiklandozó illata az egész szobát betöltötte, ám a gólya hosszú, vékony csőrével sehogyan sem fért hozzá az ételhez. Így aztán korgó gyomorral kellett távoznia. - Köszönöm meghívásodat, hadd viszonozzam - mondta a távozóban lévő gólya a vendéglátójának. - Holnap este jöjj el hozzám, vendégségbe. A róka örömmel elfogadta a meghívást. A gólya egész nap sürgölődött a konyhában, s vacsorája illata talán még a rókáén is túltett. A róka már alig várta az ízletes ételt, ám a terített asztal láttán most rajta volt a sor, hogy megdöbbenjen. A gólya ugyanis az  ételt hosszú nyakú edényben tette a róka elé, s jó étvágyat kívánt. Így aztán a róka maradt éhen. - Róka koma, hát nem ízlik a főztöm ? - incselkedett a gólya. - Ne vedd a szívedre, hiszen tőled tanultam. A minap megcsúfoltál engem, most rajtad a sor. Amit velem tettél, csak azt kapod vissza. Sajtot talált a holló, fölvitte a fára, Róka koma a sajtot nagyon megkívánta.    Magas a fa, magasan ül a holló rajta. Csőréből a zsákmányát azért is kicsalja!    "Holló asszony − szól neki − , örülök, hogy látom, nincs kegyednél gyönyörűbb madár a világon!"    Csönd. A holló nem felel, épp csak egyet illeg. Rá a róka:"Tollánál, termeténél nincs szebb!"    Fönn a holló hallgat, és szorítja a sajtot. A róka vár, majd úgy tesz, mint aki elcammog.    Lép egyet, és morog, hogy a holló is hallja: "De mit ér a szépség, ha rút hozzá a hangja!"