Az anyag nem hal meg. És ráadásul mindig ugyanaz marad: nincs semmi különbség egy száz évvel ezelőtti kavics és egy mai kavics között.

A kavics nem hal meg, mivel nem változik. Nem hal meg, mivel nem él. Minden, ami változik, ami növekszik, ami mozog, meghal: minden, ami él, meg is fog halni. Viccesen hangzik, de azért halunk meg, mert élünk. Felismerjük az öreg embert: a haja megőszült vagy éppen kihullott, már nem jár olyan egyenesen, ráncos a bőre, nem tud futni, hamar kifullad, ha lépcsőt kell másznia, már nem is lát, nem is hall valami jól. Lehet, hogy közel van a halálhoz. Azt is tudhatjuk, hogy hosszú élete volt: egészen kicsi babaként született, aztán megnőtt, megöregedett. Mindennap változott egy kicsit.

A halál az élete utolsó változása lesz. A halál az élet része, az élet egy állomása – az utolsó.

[…]

A halál megdolgoztat

Jól láthatjuk, hogy a legfontosabb az, ami az életben történik, a halál előtt. Jakab, Aliz, Robi és Henrik számára a legfontosabb a munka, a kezdeményezés, az alkotás, a gyakorlás, a kellékek előkészítése…

Ha megfeledkezünk arról, hogy egy nap eljön a halál, könnyen megeshet, hogy mindent másnapra halasztunk. Mindennap azt mondjuk: ez még várhat, van időnk, ráérünk megtenni holnap, holnapután vagy azután, és végül nem csinálunk semmit.

Ha szeretnénk jól sikerült életet élni, tudnunk kell, hogy az élet nem tart örökké. Különben mire való az erőfeszítés, minek is kínoznánk magunkat?

Végül is az a tény, hogy az élet egy nap véget ér, megdolgoztat: tegyük eredményesebbé.

Az igazi kérdés tehát nem az: „Miért halunk meg?”, hanem az: „Hogyan kell élnünk?”