Később 2 éves kor körül kezdődik a dackorszak/nem-korszak. A gyermek elkezdi feszegetni a határait, ugyanis most már képes önmagát önálló lényként „definiálni” és kezdi megérteni tetteinek a következményét. Nagyon fontos tudni azonban, hogy ilyen pici korban még nem szabad ártó szándékot feltételezni a viselkedése mögött. Nem akar ő senkit sem bántani, és az „Anya nem szeretlek!”-et sem kell komolyan venni, bármilyen rosszul is esik. Csodarecept nincs a helyzet megoldására, de két dologra mégis figyeljünk oda.   Az egyik az alapszabályok betartása. A „Ki a főnök?” kérdése talán most dől el, és a főnök 2 éves korban egyértelműen a szülő. Vagyis a lefekvés, evés, öltözködés stb. kérdésében ő még nem dönthet. A másik dolog, hogy tudassuk vele, bármennyire is hisztizik, mi őt ugyanúgy szeretjük, azaz bármennyire is erőlködik, minket ugyan nem fog elveszíteni. Az óvodáskori (és későbbi) hiszti már egy picit más tészta. Sokszor a 2 éves korban felborult szülő-gyerek „hierarchia” az alapja annak, ha a gyermek azt hiszi, neki mindent szabad. Pedig nem történhet mindig minden úgy, ahogyan ő szeretné. Szülőként is jó, ha belegondolunk, milyen felnőtté válik az a gyermek, akinek kiskorában bármit megadtak. Sokszor gondolkozom azon, az elkényeztetésnek mekkora szerepe lehet a fiatalok otthonról való leválási nehézségeiben, a kudarcos pályaválasztásban és munkahelykeresésben vagy az egzisztenciális önállótlanságban. Ha kiskorában nem tanítjuk meg gyermekünket küzdeni a dolgokért és nem tanulja meg, hogy tetteinek következménye van, akarva akaratlanul nehezítjük a felnőtt életben való boldogulásban. Aztán ne csodálkozzunk, ha a 30 éves „gyereknek” még mindig nincs munkája és velünk lakik… Mindezek tükrében a hiszti kezelésében az egyik legfontosabb dolog, hogy a tetteknek következménye van. Vagyis ha most nem hagyja abba a hisztizést/rosszalkodást este pl. nem nézheti meg a mesét (vagy bármilyen más kedvelt időtöltést). Persze az egésznek akkor van értelme, ha következetesen be is tartjuk a tiltást, és tényleg semmilyen sírás, könyörgés stb. hatására nem engedjük neki megnézni a mesét. Egy idő után kénytelen lesz rájönni, hisztivel nem ér el semmit, sőt még büntetést is kap. Ha azon gondolkodunk, vajon jól neveljük-e gyermekünket, mindig próbáljuk meg elképzelni azt, hogy az éppen alkalmazott nevelési elv milyen felnőttkori élethelyzethez hasonló. Vagyis ha a gyermek megnyugtatásának érdekében inkább századjára is megvesszük azt a csokit, mit tanítunk neki? 30 éves korában, majd ha nem kap meg egy állást, kiveri a hisztit?