| 
					–   És ezt beleteszed majd a könyvedbe? – kérdezte Dudi. 
					–   Könyvecskébe – javította ki Szálka. 
					–   Könyvecskébe – mondta Dudi is. 
					–   Miféle könyvecskébe? – kérdezte Rausek Bibi, és lejött a lépcsõrõl. 
					–   Hát Grigorján megígérte, hogy egyszer ír egy kis könyvecskét. Igaz, Grigorján? 
					–   kérdezte Szálka. 
					–   Igaz, igaz – bólogatott Grigorján. 
					–   Az nagyon jó lenne! – mondta Rausek Bibi. – Már én is próbáltam rávenni. 
					–   És akkor benne lesz ez a villamosvers is? – kérdezte Dudi. 
					–   Ha Rausek Bibi beleegyezik, akkor igen – mosolygott Grigorján. 
					–   Hú, de jó! – mondta Rausek Bibi. – Persze, hogy beleegyezem. 
					Aztán a fiúk felé fordult: 
					–   De ti meg azt ígértétek nekem, hogy felvisztek majd a léghajóval. Igaz? 
					–   Igen – mondta Szálka. 
					–   Akkor ez egy igazán jó nap volt – állapította meg Rausek Bibi. – Mertsajnos most már tényleg mennem kell – mutatott a közeledõ villamos felé. 
					–   Várj csak  – mondta Grigorján, és lehajolt a teli reklámtáskához. Elõvettbelõle egy csokit, és odaadta Bibinek. – Ez a tiéd meg a mackóé. A fáradozásaitokért. 
					–   Köszi, Grigorján! – mondta Bibi, és kigombolta a mackó hátizsákját, hogybeletegye a csokit. – Majd otthon megesszük – gombolta vissza a hátizsákot, aztán elindult. – Sziasztok! – kiáltotta. Dudi nagyot nyelt. 
					–   Szia!– köszöntek el mindhárman. 
					Miután Rausek Bibi elment, álltak még egy ideig a ház elõtt. Figyelték, ahogy igyekszik a villamosmegálló felé. Aztán Grigorján azt kérdezte: 
					–   Fiúk, tényleg annyira rossz mese az a Kíváncsi Dániel? 
					–   Nem annyira rossz az – mondta Dudi biztatóan.Szálka oldalba lökte. 
					–   Nekem például kimondottan tetszett – mondta Grigorjánnak. – Csak avers egy kicsit még jobban. Persze azért azt is beleírhatod a könyvecskébe. 
					–   Na, majd meglátjuk – emelte fel Grigorján a reklámtáskát, és elindult befe-lé a házba. – De most már igazán mesélhetnétek ti is valamit, mert eddig mindig csak én meséltem. 
					–   És mit meséljünk? – kérdezte Szálka már bent. 
					–   Mondjuk, a léghajóról. Az biztosan érdekes lenne. 
					–   Na jó – ült le Dudi a kék kanapéra. 
					–   Na jó – mondta Szálka is, és õ is leült. – Azt úgyis éppen én terveztem. 
					–   Nem is igaz – mondta Dudi. – Ha nem segítek, sose lett volna léghajónk! 
					–   De a nagyon ötletes tutajt, azt én terveztem – mondta Szálka. 
					–   Abból annyi igaz, hogy neked jutott eszedbe. 
					–   Fiúk, fiúk! – szólt közbe Grigorján, és leült az íróasztalához. – Úgy mesél-jetek, hogy én is értsem. Szépen sorban, az elejétõl a végéig. Mint egy rendes mesében. Tudjátok: Élt egyszer egy valaki, satöbbi, satöbbi… 
					–   Na jó – mondta Dudi. – Élt egyszer egy…egy…de nem is egy, hanemkettõ! – kiáltotta. – Akkor most mit csináljunk? 
					–   Akkor úgy meséljétek. Ha kettõ, akkor kettõ. Mindent úgy, ahogy volt. 
					Hogy igazi mese legyen – mondta Grigorján. 
					–   Élt egyszer két jó barát – kezdte újra Dudi. 
					–   Az egyiket Dudinak hívták – mondta Szálka. 
					–   A másikat Szálkának – mondta Dudi. 
					–   Dudi kövér volt, annyira gömbölyû, akár egy…egy…léggömb – mondtaSzálka. – Csak ha az õ hasát megbökték, nem durrant ki – nevetett. 
					–   Szálka viszont magas volt és vékony… és… szögletes – mondta Dudi. –Fõleg az álla volt szögletes, és kicsit elõreállt. 
					–   Ha Dudi oldalról nézte, és elég messzirõl, éppen olyan volt, mint egy egyes– mondta Szálka. 
					–   Ha viszont Szálka nézte messzirõl Dudit, akkor csak egy nagy, homályosgombócot látott, mert Szálka szemüveges volt, ezért is nem látott mindent rendesen – mondta Dudi. 
					És így meséltek el mindent tövirõl-hegyire, az elejétõl a végéig úgy, ahogy volt. Semmit sem hagytak ki, és semmit sem tettek hozzá. 
					A LOVAGGÁ ÜTÉS> |