M. Dalnoki Fanni
„Apa nem félt a pókoktól. Csak a mama. Apa szerint, akinek nyolc hónalja van, attól nem kell félni, mert megvan annak a maga baja.”
Ez Szélkislány egyik firkantása Szabó Imola Julianna legújabb könyvében. A Szélkislány firkantásai és a Zsilike kabátja alkotják a Kinőtt szív című felnőttmesekönyv két darabját.
A két történet nem függ össze, legalábbis nem egyértelműen. Nem a konkrét történet szintjén. Azonban mindkettő elemi emberi érzésekről, reakciókról szól, őszintén és végtelenül finoman. Az első rész hőse, Szélkislány hét-nyolc éves lehet. Szélkislány naplószerű szösszeneteiben azt rajzolja meg, hogyan zajlik az élet, amikor Apa már nincs. Mert az élet akkor is zajlik. Az ember szerelmes vagy épp barátságot köt egy Mandula nevű mandulával, akit a zsebében hord. Gyerekhangú kis irományok váltogatják egymást felnőttesebb versekkel, láthatjuk, hogyan él Anya, aki
„egy ideje […] mindent múlt időben mond” és aki „úgy állt az előszobában, mint egy összetört esernyő. Szerettem volna napocskát rajzolni a feje fölé.”
Érezzük a gyász jelenlétét és súlyát, de csak annyira, amennyire Maros Krisztina gyönyörű illusztrációinak feketéjét látjuk. Ott van, fontos, de mindig megtöri valami: vagy egy piros kabátos kislány, vagy egy nagyon aranyos felsorolás arról, hogy az illető kislány milyen kezdőbetűs ételeket nem szereti, és miért. Az egészet nagyon hiteles, gyerekes báj hatja át, amihez egészen biztosan hozzájárul, hogy a szerzőnek két kisgyereke van. (Olvasás közben szinte hallani a hatéves Lilus hangját.)
A Zsilike kabátja kamasz lány főhőse egy nap arra ébred, hogy alig lát. És ő mostantól Zsilike. „Zsilike, Zsilike, könnyű a sötétség színtelen ruhája” Aztán már egyáltalán nem lát. (Nem habkönnyű mesék ezek.) Hogyan lehet beletörődni a nem-látásba? Beletörődni kell vagy elfogadni? Hogyan kell megtanítani a környezetnek, hogy miként viselkedjen velünk? Hiszen mi sem tudjuk! Mi lesz a barátainkkal az iskolában? Mi lesz a szerelmünkkel?

De mindig van valamilyen segítség. Valami mindig van. Család, új iskola, új barátok, akik tudják, amit mi nem, és segítenek megtanulni. Vannak új játékok is, pl. szagtérkép.
Könnyű elveszni egy ilyen témában. Nagy a veszélye, hogy érzelmes, pátosszal teli vagy éppen tragikus felhangú verseket, prózákat írunk belőlük. Jókat persze nehéz, de még a jók is el tudják véteni a hangsúlyt. Szabó Imola ezzel szemben olyan könnyedén navigál ezeken a veszélyes vizeken, és úgy vezeti az olvasót, mintha csak a saját kertjében tartana idegenvezetést.
Úgy hozza el hozzánk ezeket a nagyon érzékeny dolgokat, mintha egy tollpihével simogatna végig: addig cirógatja vele a mellkasunkat, amíg el nem éri a szívünket. Finom, de kérlelhetetlen. Mint a gyász és az elfogadás.
Forrás: olvassbele.com
|