litera.hu   A könyv három mesét tartalmaz (vagy egy mesének három részét), Irijám és Jonibe, Jonibe és Irijám, majd ismét Irijám és Jonibe címmel. E három részből kettő már megjelent 1998-ban, a középső új.  Nehéz elvonatkoztatni attól a háttérinformációtól, hogy a szerző annakidején gyermeke születésének éjszakáján vetette papírra a mese első változatát. Jonibe, a madárkirály és Irijám, a halkirálynő amúgy is teremtésmítoszként ható története egy ponton, Joremes „születésekor” mindenképp felidézi a fogantatás, a születés (sőt az öröklődés és az önálló életre kelés) misztériumát. Ám a történet nem válik Joremes történetévé, és nem is enged meg olvasójának semmiféle leegyszerűsítő olvasatot. Joremes fogantatása különös teremtési aktus (amely a „gyúr” igével ősi teremtésmítoszok asszociációit hozza magával). Jonibe gyúrja a kis vörös halat – Irijám májából, aki lenyelte őt, hogy magával vihesse. A kis halat „olyanra formálta, amilyen Irijám volt emlékeiben, / és ragasztott az oldalára szárnyat is saját / tollaiból.” Irijám elnevezi, egyszersmind megáldja a kis lényt, mielőtt hétszer körbeússza hét tenger vizét, s kiengedi bensejéből („Joremes lesz a neve, mert repülni tud, szeretni / fogja őt a Nap és a Hold.”). Megrázó, hogy e „kiengedés” után így szól Irijám Jonibéhez: „Te / maradj most már örökre velem, hisz nem vagy immár / a madarak királya, és én sem vagyok a halak / királynője.” Elvárásainknak, előfeltevéseinknek – táplálkozzanak azok az említett háttinformációból, vagy egyszerűen a születéshez társított képzeteinkből – ez a magány, ez a ki- és mindentől megfosztottság ellentmondani látszik. Ám lehet, mélyebben, igazabban szól annak felismeréséről, hogy életet adni előbb-utóbb azt is jelenti: elengedni. „És sosem tért vissza Joremes a hét tenger vizébe, / nem látta őt többé Irijám és Jonibe.” Ez a – lehetséges, önkényesen – kiemelt mozzanat jól példázza, mit értünk a mese „sűrűsége” alatt. A történet minden egyes mozzanatára, mondatára érvényes, hogy az ismerősség érzetét kelti: ám ez az ismerősség nem (csupán) szövegszerű hasonlóságokból fakad, sokkal inkább az archetípusok ismerőssége ez.   A szöveg és szöveg közti párbeszédek (lásd a fenti „teremtéstörténetet”) éppen az eltérések, különbségek folytán okoznak izgalmat; az ismerős archetípusok pedig ismeretlen közegbe kerülésük által. Schein Gábor szövege ugyanis egy ismeretlen közeg. Ismeretlen, amennyiben mégsem mítosz, csak olyan mintha az volna, ismeretlen, amennyiben ennek az olyanminthaságnak folytán a történet kiszámíthatatlan fordulatokat enged meg magának, és ismeretlen abban az értelemben is, hogy felfedezésre hív, megismerésre vár. Ebben a felfedezésben nemcsak a szöveg elliptikussága nehezíti az olvasó dolgát, hanem az az érzés is, hogy Irijám és Jonibe története egy másik történet végével veszi kezdetét – egy másik történetével, amelyről nem tudunk semmit. „Hét tenger mélyén ül Jonibe, szárnyát / leeresztve, a madárkirály” – kezdődik a mese; „És hét éven át nem eszik Jonibe”. Ezt a hét tenger mélyi, hét év alig-létre ítélő állapotot ismerjük. Ez a gyász. De nem tudjuk, miféle gyász űzte a madárkirályt a tenger mélyére. Irijámról bővebb előtörténetet kapunk: elpusztult anyja, Sárana, az öreg halkirálynő, s elvesztette minden ivadékát is. Mégis ő lesz az, aki megszólítja, felébreszti-feléleszti a madárkirályt. A gyász, a szerelem, az egymásra találás, egymás elveszítése és újra megtalálása rezeg-hullámzik át a mesén. Az emberi sorsból is ismerős egyszer fent, másszor lent – fa lombjában, hét tenger mélyén. A kötetet Rofusz Kinga illusztrálta. A véletlen tökéletes párosítást eredményezett. A két művész találkozására a Csodaceruza kiadó jóvoltából került sor, ám sorsszerűségét ékesen bizonyítja egy-egy korábbi alkotás, amelyek egymástól függetlenül jöttek létre (Schein Gábor Az ezüstpikkely című meséje (amely megtalálható az Egyszervolt c. antológiában, 77-82.) és Rofusz Kinga  A sellő és a halász című animációs filmje megdöbbentően hasonló történetet dolgoznak fel). Nem biztos, hogy az Irijám és Jonibe gyerekkönyv. Ám Schein Gábor mítoszbeszéde a gyerekeket is magával ragadja.     Lovász Andrea: Gondolni egy éneket Irijám és Jonibe, a madárkirály és a halkirálynő alakja már a szerző 1998-as, azonos című kötetében megjelent, egymásra találásuk története most átdolgozva olvasható. Ha a műfajmegjelölést magától értetődőnek tekintjük, a Verses mese gyerekeknek és felnőtteknek jelzet elsősorban a szöveg funkciójának módosulásából adódó kérdéseket generál. Ez a könyv ugyanis gyerekkönyvként látott napvilágot, így az eredetileg felnőtt-szöveg preferált olvasói célközönsége is megváltozott. A korábbi kötethez képest a mostani könyvet a gyerekeknek kitétel indoklásával lehetne elhelyezni. Schein Gábor poétikájának recepciójában a mítoszcentrikusság vissza-visszatérő elem, s az itt ezzel együtt járó lírai hang miatt az Irijám és Jonibe valóban meseként olvasható. (Hogy a mesei olvasat egyidejűleg gyerekirodalomként történő olvasatot is jelent, az újabb kérdés, de a szekunder irodalomban hallgatólagos megegyezéssel egybemosódott a két fogalom). A madárkirály és a halkirálynő hétszer hét év és hétszer hét nap alatt játszódó történetében (vajon a szimmetrikus időszerkezet apró rontása szándékolt-e, és a mitikus-mesei időtlenség lehetetlenségét bizonyítva a felnőtt olvasatot erősíti?) minden benne van: kozmikus dimenziójú társtalanság, veszteség, düh, szerelem, ivadékok, teremtés, hazatalálás. Mindenféle lét-terekben történnek az egymás felé fordulások és az egymástól elfordulások, a víz, a levegő, a tűz illékony közegeiben változékony és bizonytalan a létezés: a mozgás, változás nemcsak érzelem-, de alakváltás is: Irijám és Jonibe története, ha valami egy szóban megfogalmazhatóról, akkor a keresésről szól. És hát megoldás van (legalább): a föld valódi, stabil, fészket adó fájával megnyugvást hoz(az utolsó találkozásukkor Irijám maga is egy tamarindaág). De addig Irijám 122 ivadékát veszíti el, magukra haragítják a tengert, aki megmérgezi énekeiket, s kettejük, anyjának májából gyúrt, apjának tollait viselő gyermeke is eltűnik tűzben, vízben, szélben. Bár elméletileg egy mítoszban nem elsősorban a történet, hanem a beszéd lehetősége a fontos, itt a gyerekirodalom irányából történő olvasat nagyon is igényli, hogy nemcsak követhető, de megfejthető legyen, ami zajlik. Irijám és Jonibe archetipikus világa szuggesztív képeivel, az ontológiai alapformákhoz való fordulásokkal ősmese, teremtéstörténet („És lakatlan volt még a hét föld, a parti fövenyben semmi nyom, s beljebb néma az erdő”).   A három fejezetcím kört építő szerkezetében nemcsak a létezés köre zárul, hanem a szöveg köre is: a sajátos, formalizált nyelvhasználatban az ismétléseknek, visszatéréseknek határozott feladatuk van, a szöveg meggyőző erejét kell erősíteniük. Ez pedig szakrális kommunikáció, a tényközlő funkciótól akár leválasztva magában a dikcióban nyeri el legitimitását: a szöveg valamiről szól és végig önmagát is mondja. Nemcsak a prózai és lírai részek kopulációjában, a szerző nyelvi építkezésében, saját mitológiájában érhető tetten az irodalmi műfajok közül elsősorban a mesékre jellemző nyelvi prezentáció, hanem a szöveg témája, tartalma a nyelv és a megszólalás. Ehhez a történethez kapcsolódva a létnek a repülés és a mondás az attribútuma: itt „szót mondanak”, „éneket gondolnak”; ha álmodnak, hangot hallanak; ha beszélnek, táncot látnak; ha szeretnek valakit, álmot mondanak érte, s lelkük életét úgy lelik meg, ha értik a nyelvet, „amelyen ő beszél”. A versként és szakrális meseszövegként való nyelvi létmóduszok egymásra épülése egyedi ritmusú világot teremt: a zsolozsmákat és a kisgyerekkori dúdolókat egyaránt összecsendíti. Nyugodt, szép szöveg a Schein Gáboré, többször olvasható – nemcsak a ritmusa, hanem a szöveg rétegeinek felfejtése is lassú olvasást és olvasót kíván. Vizualitás és verbalitás viszonya nemcsak az írott szövegre jellemzően példa nélküli, de a Rofusz Kinga által megálmodott képi világgal kiegészülve teremtődik meg a könyv valódi titkos, kultikus tere, ebben pedig gyerekolvasónak lenni különleges lehetőség.