Ki tudja, mit hoz a múlt Időfutár-könyvek nélkül sosem tudjuk meg, hogy az ókori római líra és a lábgyantázás is lehet életmentő, vagy hogyan lehetünk koraérett fizikazsenik, vagy hogy egy macska nemét nem tudjuk százszázalékos biztonsággal megállapítani, és hogy a mizantrópia életkortól független, persze csak ha eléggé geek az ember (gyerek). A Sigray Jakab Gimnázium tanulói és tanerői öt kötet óta bolyonganak különböző korokban, most már talán megérdemelnék, hogy bejglit majszoljanak a karácsonyfa alatt, és a legnagyobb fenyegetést a Búné-féle dobókockás módszer jelentse rájuk. A sorozat befejező részéből megtudhatjuk, így alakulnak-e az események, ahogy azt is, szárba szökkennek-e a bimbózó szerelmek. A sorozatot záró, A holnap ostroma című kötet elején a csapat egyik fele a nem is olyan távoli, disztópikus jövőben, a másik Néró korában vesztegel – és bizony nem áll jól a szénájuk. Akármilyen fergeteges poénok is hangzottak el a túlzásba vitt tanulmányi kirándulásként is értelmezhető ifjúsági kalandregény-széria hőseitől a történtek során, sem a potenciális oroszláneledeli karrier, sem az élve eltemetés lehetősége nem vonzó, de a buravárosi körülmények sem kedveznek a 2012-ből elkeveredett gyerekeknek. Sürgősen időgépre kell pattanni hát, még ha Pusztai professzor egész nyugodtan is viseli, hogy egy szem csemetéje bejáratos egy elmebeteg, vérengző császárhoz – amit egy Metallica-rajongó anyukától el is várunk. A huszonegyedik században csetlő-botló, álmodozó Rogyák Mari és a melegszívű, de aggályoskodó Vali néni kiválóan feltalálják magukat egy zsarnok uralta korban, míg a férfiak jobbára siránkoznak, de az osztály lúzeréből is lehet király – még ha sajátos szabályok alapján is. A különböző korokba és kultúrákba kerülés, valamint a megpróbáltatások, a konfliktusok következményeképpen a karakterek is fejlődnek, árnyalódnak, ahogy a sorozat központi témája, a felvilágosodás korában körberajongott tudomány sem csak pozitív oldalát mutatja. A korábbi könyvek egyik nagy erénye az volt, hogy toleranciára, megértésre tette nyitottá a gyerekeket, például, hogy ne nézzenek ki valakit a közösségből, csak mert túlsúlyos vagy nincs márkás cipője, vagy hogy hiába gazdag és eminens valaki, attól még nem feltétlenül irigylésre méltó az élete. Az későbbi kötetekben többé-kevésbé a fentiekhez kapcsolódóan újabb fontos témakör került elő: a női egyenjogúság kérdése, ám nem szájbarágósan, frázisokat pufogtatva, hanem nyíltan, és egyúttal megmutatva a nők alávetettségének következményeit: szavalhat szépen zengő sorokat egy nő, attól még állatszámba veszik, így pedig már az aranykalitka sem olyan fénylik annyira. A kérdésfelvetés, valamint a rá adott válasz egyszerű, nem is új: a tudás, a tudomány rosszra is használható, tőlünk függ, melyik irányba befolyásoljuk. Ennek fényében meglepő, hogy a hősök általában nem akarják kihasználni a kezükbe került hatalmat – leszámítva azt az egy alkalmat az előző kötetben, amikor a nők meginognak, és vonzóbbnak találják az ókori Rómát Néró összes tébolyával együtt, mint a saját korukat (amiből azért kikacsint némi irónia a mi korunk hátrányára). Alapvetően egyébként az mozgatja őket, hogy hazajussanak, és éljenek úgy, mint azelőtt, szóval a legfontosabb a barátság, az összetartás és a csapatmunka, ami már lehetne giccses is, de a szereplők annyit húzzák egymást, hogy a csöpögősség veszélye fel sem merül. A legnagyobb veszélyt a jövőbeli por térnyerése okozza, ami miatt nehéz elvonatkoztatni Philip Pullmann Az Úr sötét anyagai-trilógiájától, amelyben szintén „por” néven szerepelt a sötét anyag, amiről ma még keveset tudnak az asztrofizikusok. Az Időfutár-sorozatban szereplő por mesterséges anyag, tudósok kísérletezték ki, és itt egészen más szerepet tölt be, mint a Pullman-trilógiában. A két könyv műfaja is más; az Időfutár, szemben a másikkal, nem fantasy. Az első köteteknél az ifjúsági regény-jelleg volt erősebb, a sorozat vége felé a sci-fi-vonulat erősödik: a szereplők viszonyai, az életkorukra jellemző problémák helyett a fordulatos cselekmény kerül előtérbe, és a fanyar humor meg az akciódús jelenetek mellé egy igazi főgonoszt is kapunk. A sorozat tehát végig egyenletes színvonalú maradt, és könnyed humora ellenére sosem felületes, és a csipkelődő megjegyzésekbe rejtett „életbölcsességekből” még a felnőttek is okulhatnak, vagy jól szórakozhatnak rajtuk. Azt ugyanis nem feltétlenül a tizennégy évesekkel kell megértetni, hogy nem árt közelebbről megismerni a jóvágású álomférfit, mielőtt hanyagoljuk a kedvéért a pocakos, ám megbízhatót, bár... – de nem lövöm le a poénokat.  Nagy Márta Júlia ajánlója