Felhőmesék
Lovász Andrea 2018.08.08. 16:06
Írta: Tóth krisztina, illusztrálta: Timkó Bíbor. Magvető Könyvkiadó, 2017, 56 oldal
Tóth Krisztina legújabb meséi a tanulságok, tanítások („tudnotok kell”, „jut eszembe, tudod te egyáltalán”) köré épülő állatmesék hagyományait követik, mégsem állatmesék, ahol állatbőrbe bújt szereplők játszanak el emberi történeteket, hogy aztán konkrét tanulságokkal szolgáljanak. Itt a mese és valóság határán játszódó szövegekben mégis a példázatosság lesz szervező elemmé, s különlegességük nem annyira a tartalmukban van, még akkor sem, ha ezek mégiscsak felnőtt súlyú problémák.
Hiszen az árvaság, kirekesztettség, a közegváltásból eredő elhagyatottság, a saját létszféra meghaladásának vágya, a halál megtapasztalása már sok-sok gyerekszövegben, Tóth Krisztinánál is tematizált. Igazából a cselekvések motivációiban érhető tetten ennek a mesevilágnak a felnőttesedése – s egyúttal valódi drámája, hogy tudniillik a dolgok nem csak önmagukban ilyenek vagy olyanok, az események nem csak történnek, hanem az ok-okozati háló esetenként sokkal fontosabb magánál az eseménynél.
A jó tett helyébe jót várj kötelező megőrzése mellett a szánalom, a rosszkedv, az unalom általi motiváltság éppen olyan fontos, hiszen elsősorban (lehet ilyet leírni?) érzelmekről szólnak ezek a mesék.
|
Ugyanakkor nem lehet eltekinteni a szerzőfunkciótól, attól, hogy éppen Tóth Krisztina mondja ki újra azokat az összegzéseket/életigazságokat, amelyeket bárhol máshol olvasva bosszantóan közhelyesnek vélnénk. Kérdés természetesen az, hogy az efféle útmutató tanítások mennyire integrálhatók egy gyerekszövegbe. Hiszen a 4–100 éveseknek ajánlott öt mesében, a célkorosztály életkorának függvényében akár legitimitásuk is lehet az expliciten megfogalmazott életbölcseleteknek. A kis küsz meséjének oldalnyi terjedelmű bölcselkedését például alig bírja el a szöveg, még akkor is, ha a tat tvam asi tanítása gyerekkönyvben még sosem íródott így le, s az illusztrátor általi képpé átfogalmazása tökéletes kompozícióvá formálja.
A kötetcím ugyanakkor értelemszerűen távolítja mind a szövegeket, s a denevérek, arany fejű vízisikló, buborékcsalád, a beszélő kis hal szemantikai és mesei terében máshova tolódnak a hangsúlyok – és a zárómese majdnem százéves bácsija megengedheti magának, hogy bölcs legyen. Az olvasó nem tudhatja, persze, hogy a meseszöveg „cetlijein” kívül – melyek közül a „juszt is itt vagyok” félmondata külön értekezést kívánóan felemelő, a maga patetikus életigenlésével együtt is – melyek az író, s melyek az illusztrátor „tanácsai”, de leginkább ezek a képbe írt bölcsességek terhelik meg a szöveget.
Lehet játék így is, hogy a 99 cetli mindegyikét legalább gondolatban megírja az olvasó, bár ilyen leegyszerűsítő megállapításokat tényleg csak egy majdnem százéves bácsi tehet – vagy egy kisgyerek. Persze történik közben a főhős Lilivel ez-az (például szépen felnő), de az első négy mesében mégis az a legfontosabb, ahogyan Lili köré épül a világ védőhálója, s emígy a zárótörténet tanácsai mind kiolvashatók lehetnének az előző mesékből. A kötet középre zárt szerkesztése talán nem véletlen: a középső Buborékmese megrendítően összegzi mind a létfeladatokat, s azt is, meghalni hogyan kell. A Bubor család felnőtt tagjai mondják mindezt útravalóul gyerekeiknek:
„a Buborok nem élnek sokáig, de az életük csupa tündöklés”,
„és mi nagyon örülünk, hogy ti vagytok a mi gyerekeink”,
„az a feladatotok, hogy minél messzebbre jussatok”,
„de ha nem sikerül, akkor is igyekezzetek minél szebb helyre leszállni!”
Útravalónak Lilinek is, nekünk is elég.
Lovász Andrea
Forrás: Élet és Irodalom
|
|