Míg odajárt, a disznók ott csámcsogtak a teknő mellett, megették a tésztát. Akkor az ember nekiállt kását főzni. Főzőolaj helyett lámpaolajat öntött bele. Kiment az istállóba szénát vetni a jászolba. Mire visszament, egyesztendős kisfia belemászott a káposztáshordóba, ott tapiskolt benne. A macska meg a tejfölös köcsögből nézegetett kifelé. Hej, bánta az ember, hogy asszonymunkába fogott! De a legtöbb baja a tehénnel volt. Nem akarta kihajtani a legelőre, hiszen azt se tudta, hol áll a feje. Fölnézett a pajta tetejére; látta, hogy szép kövér fű nő rajta. Fogott egy deszkát, odatámasztotta a pajtához. Fölhajtotta rá a tehenet, legeljen kedvére. Hosszú kötelet kötött a tehén nyakára. A kötelet leengedte a kéményen, és rátekerte a derekára. Úgy állt neki levest főzni. A tehén addig legelészett, míg lecsúszott a pajta födeléről: függve maradt a kötélen. Az embert meg fölrántotta a kéménybe. Csak a két lába kalimpált a tűzhely fölött. Szerencsére hazajött az asszony. Már messziről látja: a tehén a pajta födeléről lóg le egy kötélen, majd’ megfullad. Beszalad a házba: hát ott minden a feje tetején. A disznók tésztásan, a macska tejfölösen, a kisfia káposztásan szaladgál. Az ura meg kormosan ott kalimpál a kéményben. Rákiáltott az asszony. Az ember ijedtében rántott egyet magán. A kötél leszakadt, ő meg belepottyant a leveses fazékba.   – No, kinek nehezebb a dolga? – kérdezte tőle az asszony. – Most belekóstolhattál az enyémbe! Kérsz-e még belőle?   – Nem én többet! – nyögte az ember, és kikecmergett a fazékból.