|
(a képekre kattintgva olvasható a mese)
  
  
Győri Hanna
A könyvben 19 rövid mese van, két oldal jut mindegyikre. Semmi különösről nem szólnak, csak a körülöttünk lévő világról, egyszerű hétköznapi tárgyakról: nyárról, almafáról, békáról, alagútról, autóról, pocsolyáról, ködről, kőről… és máris más szemmel látjuk ezeket a megszokott dolgokat.
Olvashatunk:
a nyárról, mely egy vonatablakból „integetett, csak úgy bele a világba, mire piroskodni kezdtek a cseresznyék, majd intett még, s fagyni kezdtek a fagylaltok, aztán még, mire a pipacs szétrázta piros hajait.”
Az almafáról, melynek almái „kacagtak és himbálóztak boldogan, gömbölyöket énekelve.”
Vagy a kőről, amely párnának mondta magát, ezért „minden este felpaskolta tömör, száraz hasát, és várta a lefeküdni vágyókat”.
Megtudjuk:
- miről álmodik a tej,
- mire vágyik az alagút,
- mit árul a hideg, milyen, amikor a csend énekel,
- hol lakik a sötétség, mit süt a kemence, amire manapság már nincs szükség, - megérintheti-e egymást a föld és az ég. És lenyugszunk. És csodaszép a világ, még az egyszerű dolgok is.
Ezeket a lírai szép meséket nyelvezete teszi különössé, nincs felesleges mondat, szó, tömör, rövid, de kerek történet mind. Minden érzékszervünket megragadják, a legapróbb neszekre is felfigyelhetünk.
Hogyan?
Úgy, hogy abban vén-öreg mesélők hangját hallani, meg Lázár Ervin játékosságát, Weöres Sándor verseinek dallamosságát, csak épp prózában. Vagy ahogy a nyelvet már elsajátított, ám azzal még kísérletező gyermekek beszélnek néha. Prózaversek ezek alighanem, gyönyörű szépek.
Meséi sorait mintha neszekből szőné, hangokból, zajokból, ízekből, hőmérsékletekből, érintésekből, minden érzékszervet használva, emlékeket ébresztve teljességükben.
Angi megszemélyesíti az élettelen dolgokat is, meséi akár az álmok, melyekben a valóság tükröződik, de úgy, ahogy több Volt egyszer egy-ben is a szereplők (felhő és pocsolya, virág és Nap).
Szulyovszky Sarolta varázslatos képei pedig tökéletesen illeszkednek a szöveghez. Megvan a maguk stílusa, ami néhol még akár ijesztő is lehet, de csak annyira, amennyire megijedhet egy felnőtt attól, ahogy egy gyermek látja a világot. Lendületük, ritmusuk van e képeknek is, mozognak, történnek, ahogy az adott mese szól, és bár sosem tolakodóak, többüket is apró, felfedezni való részletek gazdagítják.
  
Elvarázsol a könyv és tanít.
Tanít arra, hogy mi minden jó van az életben, még a hidegben, az esős csúf napokban is akár. Annyi költőiség és szépség és egyszerűség van benne, amennyi tényleg csak a gyerekkori napokban fér el, és lám, ezekre tár ajtót-ablakot, szinte átesik, átlebeg rajta az ember.
Máté Angi lenyűgöző, költői képzelőerővel mesél, látszólag úgy, mintha épp akkor jutna eszébe, amit leír, hirtelenül, de közben lehet a meséket úgy is olvasni, mint kis rejtvényeket, amiket meg lehet fejteni.
De ez mind semmi ahhoz képest, hogy mit meg hogyan mesél! Olyanokat mesél, hogy például egy kő arról álmodozik, bárcsak valaki párnának használná, de hát ugye ahhoz ő túl kemény.
Bóczán Bea
 Volt egy egy... - benne tizenkilenc történet, melyek mindegyike úgy kezdődik, mint a legrégibb mesék: Volt egyszer egy.
De Máté Angi könyvében a klasszikus indítás után többé semmi nem emlékeztet a hagyományos mesékre.
Az ő városában (Volt egyszer egy város) annak is a közepében:
 „mindig kiállt egy ló, a ló hátára mindig felült egy király, a király fejére mindig került egy korona, a koronára pedig mindig ráfészkelődött egy galamb. Ha megunták az egymáson üldögélést, leevickéltek a helyeikről, megdörzsölték zsibbadt lábukat, aztán menni kezdtek, mendegéltek (…).”
Mendegélés közben fagyiztak, egy kalaposboltban mókáztak, aztán levél helyett mondatokat dobtak be egy postaládába. Végül visszatértek a tér közepére, és visszarendeződtek egymás hegyére-hátára. Vagyis Máté Angi meséjében a király nem uralkodik, a ló nem táltos, a korona külön életet él, és mindannyian együtt fagyiznak, ha éppen ahhoz támad kedvük.
Nincsenek próbatételek, nincs a mese végén tanulság, csak a történet folyása van, események könnyed egymásutánisága és mégis az egész élettel teli. A mesehősök egyszerűen örülnek annak, hogy vannak, vagy hogy amire vágynak, egyszer csak valóra válik.
 
A kerek kő és a hold párosa másfelől egy fontos, az egész kötetet meghatározó motívumpár egyik példája. Máté Angi legtöbb történetében ugyanis megjelenik föld és ég kettőse, mint a földhözragadt valóság és az égi boldog súlytalanság ellentéte. Egymás vonzásában léteznek, és amikor égi és földi összeérnek, boldogság születik.
A kemencéről szóló mesében például felhőkenyeret esznek az emberek, vonzza őket a sült felhőszag, s
„miközben ették, valami szép könnyűséget éreztek, a talpukról lemaradt a föld, a házat, boltot, kemencét már föntről látták, és lebegtek az égen a felhőfaló emberek.”
A könyv talán legszebb meséjében, a pitypang és a Nap barátkozik egymással, „kócoltak, sárgítottak, meséltek” (Volt egyszer egy virág). A földben gyökerező, egy helyben álló virág és a folyton mozgásban levő Nap egymás tükörképei, mindaddig, míg a pitypang szirmai le nem hullanak, s bóbitáit le nem tüsszenti a Nap.
Az utolsó mese magáról az égről szól (Volt egyszer egy ég), pontosabban az égről és a földről, hiszen egymás nélkül nem létezhetnek.
„… arra vágytak, a kék ég és az ilyen-olyan, sokféle föld, hogy megfoghassák egymás kezét.”
„Mikor egymáshoz értek, az ég cseppjén keresztül, csend lett, nagy álló csend. Hallgatott minden és megnőtt a boldogság.”
A mesékből vett idézetekből látható, hogy Máté Angi merészen új nyelven szól olvasójához. Első olvasás után talán túl kacifántosnak, erőltetettnek tűnik ez a nyelvezet, főleg a történetek egyszerűsége mellett. De többször kézbe véve a könyvet, egyszer csak - mintha varázslat történne, az olvasót elkapja a mesék sajátos ritmusa, és mintha elemelkedne a földről, akár csak a felhőevő emberek. A nyelv többé nem maníros akadály, hanem eszköz a földtől való elrugaszkodáshoz. A dallamos, hullámzó, lírai szövegek tele vannak meglepő jelzőkkel (jajjte autó; háromlábú, has nélküli, piros fejű láz; lappantott éjszaka), szokatlan szófordulatokkal (fagylaltok gombóckodnak, a Nap visszavirágítja a virágot, gömbölyeket énekelnek az almák) és rengeteg mozgásra utaló újszerű hangutánzó és hangulatfestő szóval (muszog, kaccant, szöszmög), amitől - a tartalomhoz illeszkedve - az egész szöveg lüktet, burjánzik, vígan él.
A könyv kiadója, a Pagony 3-8 éves gyerekek számára ajánlja a könyvet weboldalán. Négyéves kislányomnak elkezdtem olvasni a sünről szóló mesét, de nem kötötte le. Aztán elmeséltem neki újra, könyv nélkül, a saját szavaimmal. Így tetszett neki a történet, egész héten ezt kérte elalvás előtt. Azt gondolom, hogy a meséket - leginkább nyelvezetük miatt inkább a nagyobbacska gyerekek tudják élvezni, a szöveg líraiságát pedig igazán a felnőttek tudják értékelni.
Máté Angi meséit Szulyovszky Sarolta illusztrációi teszik még szebbé, még teljesebbé. Az égetett szélű, régi füzetlapra hajazó cím-megjelenítés a történetek előtt talán felesleges, hiszen semmit nem tesz hozzá a szövegekhez, inkább csak zavaró elem az egyébként szépen megszerkesztett oldalakon.
A rajzok érzékenyen adják vissza azt a sodró lendületet, ami a mesékből árad, együtt élnek a történettel. A kötet borítóján látható kép igazi telitalálat, Máté Angi meséinek egyfajta kvintesszenciája. Egy bidres-bodros hajú kislány, vállán madárral, kezében óriási pitypang-bóbitával, ami – a belső borítóra lapozva kiderül, amolyan csodalufiként szolgál: csak bele kell kapaszkodni, máris repíti kis földi utasát a magasba, az ég felé, a madarak közé.
Máté Angi Volt egyszer egy című mesekönyvének történetei is olyanok, mint a borítón látható pitypang-lufi. Felemelik és elragadják, elrepítik az olvasót oda, ahol minden lelkes, mindent átitat a létezés boldogsága. Ahol a nyár a vonatablakból integet, a kemence felhőből süt kenyeret, az alma pedig vígan kuncog, miközben hernyó csiklandozza.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
ÖSSZES FOGLALKOZÁS
