Végre megjelent az Irodalom visszavág-sorozat harmadik része, ami ezúttal a középkori és reneszánsz irodalmat, Balassi Bálint és Shakespeare világát hozza közelebb! Kedvcsinálónak olvass bele itt, és kiderül, milyen lehetett Shakespeare színháza!   Színházba megy az osztály – Kérjük kedves nézőinket, kapcsolják ki mobiltelefonjukat! Jó szórakozást kívánunk! – és onnantól már csak nagyon visszafogott pusmogásra van lehetőség, különben jön a dorgáló tekintet a tanárnőtől, rosszabb esetben egy felháborodott nézőtől:Diákcsapat érkezik a színházba. A tanárnők izgatottan terelgetik a csevegő fiatalokat a ruhatár felé, a lányokról lekerülnek a kabátok, alatta csinos ruhácskák, illatfelhő, a fiúk is kellő mértékben illatoznak, hajuk vonzóan férfiasra formázva, aztán a csapat beül a helyére, a diákok még beszélgetnek egymással, kacarásznak, nézegetik a telefonjukat, majd az aranyozott stukkódíszes teremben lassan elhalványulnak a csillárok, a hangszórókból szörnyű hangon fölvisít egy mobiltelefon, majd megszólal egy kellemes hang: – Mondd, fiam, te még sohasem voltál színházban? Nézze meg az ember! Ha beszélgetni akartok, menjetek haza! – És a diák szíve mélyén sejti, hogy a tanárnőnek és a felháborodott nézőnek is igaza van. A színházban rendesen kell viselkedni. Mint valami templomban. De mi történne ugyanezzel a diákcsoporttal a 16. század végén Angliában? A plüss-székek helyett semmi, végig állniuk kellene, mert nemcsak aranyozott stukkódísz nincs, de még mennyezet sem, sőt, tető sem, ha tehát elered az eső, az egész társaság jól megázik; az illatos lányok fenekét fogdosnák a hiányos fogazatú, kultúrára éhes férfiak előadás alatt, a csöndre senki sem vigyázna, mert ha egy néző úgy érzi, kiabálnia kell, miért ne kiabálhatna? Ha nem tetszik neki egy színész, bekiabál neki, de olyanokat, hogy csak na. És olyan is lenne, hogyha egy szereplő veszélyben van, és például jön az orgyilkos, a nézők azt kiabálnák neki, hogy „Vigyázz! Jön az orgyilkos!” Mint ma a kisgyerekek a bábszínházban. Amennyiben a tanárnő fenn akarná tartani a rendet, és azt harsogná, hogy: – Maradjanak csendben! Így nem lehet figyelni az előadást! – talán még jól meg is dobálnák. Van-e olyan tanár, aki el merné vinni ilyen színházba az osztályát? Ilyen volt ugyanis az a világhíres Globe színház. Amire lépten-nyomon hivatkozunk, hogy Shakespeare így, meg a Globe úgy. Hiába épült színháznak, nem tudta és nem is akarta megtagadni, honnan származik: apja, anyja kocsma. Shakespeare színháza a kocsmaudvarokon született. És ez nem azt jelenti, hogy Shakespeare csak kocsmatöltelékeknek írt és játszott. Hanem azt, hogy olyan darabokat írt, amelyeket kocsmatöltelékek is szívesen néztek. És miért néznek kocsmatöltelékek szívesen egy színdarabot? Valószínűleg azért, ha az előadás látványos, ha a szereplők repülnek, ha dobok peregnek, ágyúk pukkannak; ha hasonlít egy mai cirkuszi előadáshoz, egy látványos show-műsorhoz. A kocsmatöltelékek, nevezzük őket fellengzősen „egyszerű emberek”-nek, azt is díjazzák, ha sikamlós poénok, trágárság van a színpadon. Shakespeare darabjai mindkét igényt kielégítették. Az előadások rendkívül látványosak voltak, és a darabok szövege egyáltalán nem volt szemérmes, egyes szereplők néhol egészen obszcén vicceket sütögettek.   Lebujba megy az osztály Ha tényleg meg akarjuk érteni Shakespeare világát, tudnunk kell, hogy akkoriban színházba járni egyesek – a polgárság – szemében mocskos, erkölcstelen dolognak számított. A színházakat nem engedték be a városba sem, a színészek csak a városfalakon kívül „gusztustalankodhattak”. Nehogy megrontsák a várost. És nagyon nem volt illendő a városfalon kívül álló, rossz hírű negyedekbe járni, ahol a színházak voltak. Gondolom, minden kedves olvasó tudja, merre nem illik a lakóhelye közelében este 10 után sétálgatni, melyek a kétes hírű utcák. És azt is gondolom, hogy egyikük sem kívánja, hogy – egy színházlátogatás utáni kellemes délelőtt – összesúgjanak a háta mögött, emígy: – Látod? Ő az! Tegnap színházban volt. – Pfúj, tényleg? Undorító. De honnan tudod? Csak nem te is színházban voltál? – Ugyan, mit képzelsz rólam! Egy barátom mesélte. – Neked ilyen barátaid vannak? Undorító. Mert akkoriban ilyennek lett volna kitéve minden becsületes polgárember, ha esetleg el merészelt volna menni színházba. (Reméljük, ilyenre nem is volt példa!) De azt is nehezen képzeljük el, hogy egy tanárnő – osztályfőnök és nem mellékesen magyartanár – így szól az órán: – Lányok, fiúk! Holnap este ellátogatunk közösen a Love Center nevű lebujba. Kötelező program, kábítószert mindenki hozzon, a fiúk óvszert is. Az italt osztálypénzből fizetem. Pedig Shakespeare korában ugyanilyen furcsán hangzott volna ugyanez a bejelentés így: – Lányok, fiúk! Holnap este együtt megnézzük a Rómeó és Júliát a Globe-ban. Kötelező program. Géza szedi a pénzt, szépen öltözzetek föl, a lányok szoknyába, a fiúk nadrág, ing. Ma már egy szülő sem esne kétségbe a másodiktól. Vajon miért? Viszont kétségbe esnének sokan a Love Center-programtól. Még be is perelnék azt a bizonyos tanárnőt. De mindez nem jelenti azt, hogy a Love Centerben folyó tevékenységekről valaha ki fog derülni, a távoli jövőben, hogy fantasztikus művészet, hogy márpedig a Love Center az emberi kultúra egyik legfontosabb helyszíne. Pedig a Globe-ról ez derült ki! Hiába sápítoztak a polgárok, hogy mennyire erkölcstelen és romboló, ami ott folyik. És ha esetleg valaki a Love Centerbe vágyik, sőt, el is megy, ne áltassa magát azzal, hogy 400 év múlva talán mindenki az ő nevét fogja ismételgetni, mint mi Shakespeare-ét!