A folyosó már üres volt, de még nem ért az osztályba Berta néni. Misu mereven járt, mintha seprűt nyelt volna. Belépett a terembe, és megállt a padok előtt. Minden fej felé fordult. – Srácok, ígérjétek meg, hogy amit most láttok, arról hallgatni fogtok! – tekintett végig az osztálytársain. Azzal széttárta az ingét. A bagolybaba megilletődötten pislogott ki a lyukon. – Jaj, de édes! – kiáltottak fel a gyerekek és azonnal Misu köré sereglettek. Mindjárt következett a „Fúdecukijajdearanyosmilyenédihaddsimogassammegugyeazenyémlehetaddnekem!” Ja, és a végére még jött egy kis kunyerálás: „Naaaaaaaaaaaaaaaaaaa! Léccccccccccccciiiiiiiiiiii!” – Menjetek távolabb, mert megijesztitek! – szólt rájuk Misu. Valóban, a csöpp madár kissé megszeppentnek látszott. – De vagány! – szólalt meg Rugó. – Na, ezt se a Kisjézus hozta! – bődült el valahol hátul Döme. – Tök buli! Úgyis rég vágytam már egy vadászsólyomra. – Ez egy bagoly, te gyógyegér! – oktatta ki Oti. – Méghozzá egy kölyökbagoly. – Hol találtad? – kérdezte Rugó. – A parkban. – És mi a neve? – Nincs neve. Döme előrefurakodott. – Én tudok neki egy nevet! Hívjuk Gusztinak! Pont úgy néz ki, mint az öregapám, Guszti tata, amikor kertészkedés után az orrára teszi a szemüvegét és összeborzolt hajjal olvasni kezdi az újságját. Misu a pici madár viharvert ábrázatát vizsgálta. – Igen – bólintott végül –, határozottan van benne valami Gusztis. Becsengettek. Szerencsére Berta néni késett. – Hova rejtsük? – kérdezte riadtan Misu. Oti előkapta a táskájából a kismackóját, gyorsan lehámozta róla a rózsaszín hálóinget és a hálósapkát. – Add rá! – nyújtotta oda Misunak. – De óvatosan ám, mert még kelleni fog! Ez az alvós mackóm! Misu egy pillanatig értetlenül hunyorgott, mit is kellene kezdenie a ruhával. Aztán észbe kapott. Épp végzett az öltöztetéssel, amikor Berta néni fújtatva begördült a terembe. – Mondtam, hogy ne hozzatok plüssállatkát az iskolába! – szúrta ki rögtön Gusztibaglyot Misu asztalán. – Igenis – hadarta Misu, és gyorsan maga mellé ültette a fiókát, majd elé rakta az iskolatáskáját, hogy takarja az avatatlan szemek elől. – Tollbamondás! – adta ki a vezényszót Berta néni. – Vegyétek elő a füzeteket! A gyerekek szófogadón kikészítették maguk elé a füzeteiket. Egy pisszenés se hallatszott. Berta néni gyanakodva hordozta körbe a tekintetét. – Mi történt veletek, kedveskéim? Nem vagyok hozzászokva ehhez a csendhez, ehhez a rendhez! Mindenki a füzete fölé hajolt. Senki se mert felpillantani. Berta néni diktálni kezdett. A gyerekek némán rótták a sorokat. Ekkor hajmeresztő dolog történt: a kisbagoly felvisított. A hang, amit kiadott, leginkább a macskanyávogáshoz hasonlított. Berta néni fürkészően körülnézett. Tekintete megállapodott Dömén. Mielőtt azonban kérdőre vonhatta volna, Misu felemelte a kezét. – Bocsánat, én voltam. – Te nyávogtál, kisfiam? – fonta össze mellén a karját Berta néni. A fiúnak arcizma se rándult. – Igen, én – felelte közömbösen. – Becsíptem az ujjam a tolltartóm cipzárjával. Elnézést. Berta néni nagyot sóhajtott, aztán folytatta a tollbamondást. És akkor újra felhangzott a visítás. Éles volt, mint odahaza Misu apjának a fűrésze. A gyerekek egytől egyig a padjukra meredtek. Az osztályfőnök Misura nézett. A fiú ezúttal fehér volt, mint a fal. Tudta, hogy be kell vallania: hárman ülnek a padban, ő, Rugó és Guszti. Semmit sem kellett szólnia. A fióka váratlanul előtipegett a táska mögül és felugrott a padra, egyenesen Misu keze mellé. – Hu-hu! - sikoltott fel büszkén, ami bagolynyelven feltehetőleg azt jelentette: itt vagyok, ragyogok!