Mikortól és milyen indíttatásból kezdett el az írással foglalkozni? Az olvasással kezdődött. Láttam a szüleimet esténként, gyakran éjszakába nyúlóan olvasni. Vasutas édesapám az Élet és Tudományt, fejőnő édesanyám a könyvtárból hozott Jókai-, Móricz-regényeket bújta. S mesét olvasott nekünk alvás előtt. Nem tudtam betelni a mesékkel, de hiába rimánkodtam, hogy olvasson nappal is, nem ért rá. „Ott van a könyvben” – mondta. S a mesekönyv magától kinyílt a kedvenc mesémnél, A bíborszínű virágnál. Hosszan néztem a fekete, apró hangyákhoz hasonlító jeleket, hát ezek rejtik azt a szép történetet? Mindennél erősebb volt bennem a vágy, hogy értsem. Erre emlékszem, és aztán arra, hogy el tudom olvasni, és minden mást is. A folyamat, ahogyan megtanultam, rejtve maradt előttem. A szüleim előtt pedig az, hogy tudok olvasni. Véletlenül derült ki a számukra, amikor megsajnálva az olvasással küszködő elsős nővéremet, felolvastam helyette az olvasmányt. Anyukám továbblapozott az ábécéskönyvben, kérte, hogy olvassam fel, én pedig azt is felolvastam. Szótagolás nélkül, folyékonyan, ahogyan bármit, amit a kezembe adott. A nővérem három évvel volt idősebb nálam, vagyis háromévesen – sőt valószínűleg már korábban – tudtam olvasni. Nincs ebben semmi rendkívüli, az unokaöcsém két és fél éves korától olvas úgy, hogy nem tanította rá senki. Írni először fejben kezdtem, történeteket találtam ki a magam és játszópajtásaim szórakoztatására. Elmeséltem nekik, és a reagálásuktól függően alakítottam rajta. Aztán 4-5 évesen megtanultam írni, onnantól már papíron is megörökítettem. A líra nyelve különös „angyalnyelv” volt, ritmusos-rímes lebegés, elvarázsolt, hogyne próbáltam volna meg én is verset írni! Ha olyan környezetben növök fel, ahol hangszerek vannak, vagy festékek és vászon, biztosan azokat is kipróbálom, s akkor talán nem író lesz belőlem. Hogyan csoportosíthatnánk megjelent könyveit? Élethelyzetek, élményadagok vagy milyen impulzus hatására kezd új könyvbe? Vannak vers- és prózaköteteim. Az előbbiek között vannak „felnőtt-” és „gyermekversek” – jobb híján használom ezeket a fogalmakat. Az elsőre példa a Magánterület, a másodikra a Falra hányt borsó. A prózában írottak közt vannak novelláskötetek (Az aranykor vége), helytörténeti jellegűek (Miskolci legendák) és tanítást-tanulást segítő könyvek (Az én tankönyvem sorozat darabjai). S van olyan is, amelyikben mindkettő megtalálható (A kesztyű c. stílusgyakorlatokra gondolok, amelyet Esterházy Péter ajánlott az olvasók figyelmébe). Írásonként változó, milyen impulzus hatására írok. Van, amikor egy felkérés vagy pályázati felhívás inspirál – rádöbbent, hogy mennyi mondanivalóm van a meg­adott témáról; s van, amikor saját élmény, élethelyzet, vagy másvalaki életének bármilyen mozzanata érint meg olyan erősen, hogy írnom kell róla. Vagy játéknak indul, mint A kesztyű c. stílusgyakorlatok, és magával ragad, vagy egyfajta létösszegzés, mint a Magánterület c. verseskötetem. Vagy – mint a Dérynéről írt drámám – azért születik, mert „beleszerelmesedem” kutatás közben egy érdekes emberbe, s olyan gazdag anyag gyűlik össze róla, hogy nem elég már csak novella-legendában írni róla, színpadra kívánkozik páratlan, sikerekben és kudarcokban gazdag élete. Számos műfajban alkotott. Vannak kedvencek? Melyek azok, amelyekre a legbüszkébb, a legnagyobb személyes sikernek tartja? A sokműfajúság azért van, mert minden mondanivaló más és más műfajt igényel. Nem tudom, mi a siker. Vajon a siker mindig a legjobbak osztályrésze volt? Vajon nem volt-e példa rá, hogy a feledés homályába hullott percemberkék, szabolcskamihályok voltak a maguk jelenében a legsikeresebbek? Vajon a siker egyértelműen a tehetség jele? Vajon annyira fontos a siker? Vajon nem hasonlít a siker természete a szerencsééhez: vakon hullik valaki ölébe, s olykor nem áldásnak, de átoknak bizonyul? Vajon miért nem volt sikere József Attilának, amíg élt, vagy Kertész Imre Sorstalanságának az első megjelenés idején? A siker külső; az alkotás öröme, kínja, kényszere belső folyamat. Vajon az életünk külső élet vagy belső élet elsősorban? Vajon érdemes ez utóbbit az elsőért elnyomni, föláldozni – vagy egyszerűen csak elfeledkezni róla? Vajon volt-e valaha az életem célja az, hogy „sikeres” legyek? Vajon mi az a siker egyáltalán? Az, ha sokan olvassák, amit ír valaki? Az, ha a kritikusok jót írnak róla? Ha díjat adnak érte? A felnőttség nem statikus állapot, megvannak a maga érési folyamatai, amelyek más kultúrákban nyilvánvalóak és természetesek: ezért van, hogy „bölcs öregekről” szól annyi nép hagyománya. A lélek akkor is növekedhet, amikor a test már befejezte a növekedést; amikor a test már fáradtabb, erőtlenebb, vagy elindult a pusztulás felé. A kifelé terjeszkedésnek – mindenféle értelemben – határai vannak. Egyszer eljön az idő, amikor már nem kifelé kell keresni az utakat, hanem befelé. Ezen az úton járok. Lehet, hogy az, amit írok, s aminek jelen pillanatban talán csak egyetlen olvasója van, fontosabb mindennél, amit valaha írtam. Lehet, hogy fontosabb mindennél, amit valaha írtak. Lehet, hogy jelentéktelenebb mindennél, amit valaha írtam vagy valaha írtak. Ki dönti el, mi a fontos és mi a jelentéktelen? Nem tudom, mire lehetnék büszke. Az ember nem lehet büszke semmire, amit kapott, így a tehetségére sem. Az ő érdeme – felfogásomban a kötelessége –, hogyan használja, gyarapítja talentumát a mások javára. Ezt a hozzáadott értéket én kötelességemnek érzem, így a büszkeség érzését magammal kapcsolatban sosem éreztem. Inerjút készítette: Pap Gyula Forrás: boon.hu   A könyvet a miskolci születésű Bodonyi Panni rajzai díszítik. A borító fülszövegén így vall magáról: "Közel tíz éve foglalkozom illusztrálással és tervezőgrafikával. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen tervezőgrafikusként diplomáztam 2010-ben, majd öt évig éltem Koppenhágában, ahol a mesterdiplomámat is szereztem. A történetek, azt gondolom, kulcsfontosságúak minden ember életében, rajtuk keresztül kommunikálunk, kapcsolódunk egymáshoz és a világhoz. Illusztrátorként abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a legkülönbözőbb történeteket van lehetőségem feldolgozni gyermekkönyv, társasjáték, képregény, vagy éppen bábelőadás formájában. A vers műfaja különösen közel áll hozzám, hiszen ugyanúgy képekkel operál, rövid, tömör, mégis több rétegű, úgy és ott ragad meg, szinte észre sem veszem, csak hogy valami más lett. A történetek és az irodalom iránti érzékenységet nagy részben Csorba Piroskának köszönhetem, ezért is nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy ez alkalommal vele egy lapra kerülhetek."