Hegedű   Az ősz utolsó meleg estéjén Panka tárva hagyta az összes ablakot, és átment Csiribíhez, hogy hintázzanak egy jót a nagy fenyőfa ágain. Panka vitt magával egy kis bodzaszörpöt és áfonyás lepényt is, hogy legyen mit majszolgatni. Persze a két szomszédban lakó mókusgyerek, Jocó és Emma is melléjük telepedett. Ültek az ágon négyen, lógatták a lábuk, himbálóztak, falatoztak. Az első csillagok a magasból nevettek rájuk, lenyújtották feléjük a csillaghálót, amit éjjelente szőnek. A tündérek átlibbentek a hálóra, azon hintáztak, lengedeztek. Aztán újra visszaültek a fenyőágra beszélgetni. Késő este volt már, mire belefáradtak a mulatságba. Mókusmama is türelmetlenkedett: ideje volt, hogy Jocó és Emma ágyba kerüljön. A barátok elbúcsúztak, a két mókuscsemete bekúszott az első emeleti odúba, Csiribí pedig hazakísérte Pankát a tölgyfaházba. Aztán ők is jó éjszakát kívántak, és Csiribí hazaszállt. Panka nagyokat ásított, alig várta, hogy ágyba bújjon. Mikor végre magára húzta a takarót és becsukta a szemét, a szoba sarkából gyönyörűséges hegedűszó csendült. Panka csodálkozva felült. Biztos nyitva felejtette az ablakot, és Tücsök Tóbiás éjjeli koncertet ad a tisztás szélén. De nem. Az ablak be volt csukva. Amikor Panka felkapcsolta az éjjeli lámpást, a hegedűszó elhallgatott. De mikor a kis tündér újra leoltotta a fényt, megint megszólalt a különös muzsika. – Egész biztosan a szobában szól – gondolta Panka, és újra felgyújtotta a lámpát.  A hang megint elhalt. Panka értetlenül dörzsölte a szemét. – Lehet, hogy máris álmodom? De nem. Amint újra elsötétedett a szoba, felzendült egy másik dallam a hegedűn. – Van itt valaki? – kérdezte Panka a takaró alól. Válasz helyett hangosabban és még andalítóbban szólt a zene. Szerencsére addigra a hold is megérkezett, és szokása szerint bekukucskált a tündérlány ablakán. A hold fénye megvilágított egy különös alakot a szoba sarkában, a szekrény előtt.  – Tücsök Tóbiás, hogy kerülsz te a szobámba? – nevetett Panka. A hegedűs végre leeresztette a hangszerét, és szigorúan megszólalt:  – Nem vagyok Tóbiás. Nevem Ciripváry Fülöp, hegedűművész. – Ó – nyelt nagyot Panka. – És mit keresel itt nálam? – Mivel holnaptól beköszönt a hideg, téli szállás után néztem. Ez a szoba nyitott ablakkal várt, és senki sem mondta, hogy menjek innen. Így hát mától ez a téli szállásom. – De hát ez az én házam – döbbent meg Panka, és újra felkapcsolta a kislámpát. – Kapcsold le az a villanyt! – mérgelődött Ciripváry Fülöp. – Zavarja a fény a szemem. Aztán kicsit szelídebben tette hozzá:  – Muszáj egy kicsit gyakorolnom. Csak nem akarod, hogy az éjszaka közepén kelljen továbbállnom? – Nem, nem, persze – enyhült meg Panka. – Csak nagyon álmos vagyok. – Hát aludj. Húzok egy kis altatózenét. Panka lefeküdt, Ciripváry Fülöp pedig belefogott egy szép altatóba. De Panka nem tudott aludni. Gyönyörű volt a zene, és a kis tündér inkább felült az ágyban, úgy hallgatta. Később ő is elővette a hegedűjét, és egy szép duettet játszottak együtt. Csak hajnalban sikerült végre elaludnia.  Reggel azonban sok munka várt a tündérlányra, álmosan, kótyagosan ébredt, megreggelizett, és elindult az erdőbe. Ciripváry Fülöp eközben az igazak álmát aludta. Délután ugyan felébredt, és jól belakmározott Panka befőttjeiből, de mire a tündérlány hazatért, ő már újra elszenderedett. Igazán nem akart útban lenni, a szekrény mögötti zugban húzta meg magát. Panka keltegette, de sehogy sem tudta felébreszteni. Csak akkor tért magához, mikor a tündérlány ágyba bújt. Akkor viszont rögtön előkapta a hegedűjét, és gyakorolni kezdett.  – Maradj csöndben, Fülöp. Nem tudok aludni – kérte álmosan Panka a takaró alól. – Egész halkan játszom. Gyakorolni muszáj – mondta a hegedűs megrovóan. Hajnalig tartott a zenebona. Szegény Panka egy szemernyit sem aludt. Reggel olyan álmos volt már, hogy kis híján elfelejtette felhúzni a cipellőjét, mikor útnak indult. Pedig tényleg beköszöntött a rossz idő, kopogósra fagyott a föld a hajnali hidegben. Egérmama nem győzött csodálkozni:  – Nahát, Panka, nem vagy te beteg? Karikás a szemed, és még köszönni is elfelejtettél.  – Ne haragudj, Egérmama, két napja nem aludtam - szabadkozott Panka, és elhatározta, délután feltétlenül megkéri Fülöpöt, hogy költözzön máshová. De amikor a tücsök végre felébredt, hogy megtömje a bendőjét, könyörgőre fogta.  – Ne küldj el Panka. Beálltak az éjjeli fagyok. Ha nincs hol aludnom, tán el is pusztulok. - Tücsök Tóbiás és zenekara szeretettel látna. Már beszéltem is Tóbiással. Szállást is kaphatsz a vendégművészek panziójában. Ott áttelelhetsz. – Én nem állok be semmilyen zenekarba. Szólista vagyok – húzta fel az orrát sértődötten Fülöp. – Akkor ígérd meg, hogy nem zenélsz éjszaka. Szeretnék aludni végre. – Már hogy ígérném? – mérgelődött Fülöp. – A tücskök hegedűje éjjel szól legszebben. Panka se szó, se beszéd, otthagyta Fülöpöt. Kiszaladt az erdőbe, és szerzett két nagy csipkebogyót füldugónak. De hiába dugta be a fülét éjjel, a hegedűszó így is bekúszott a fejébe, és nem hagyta aludni.  A következő nap reggelén Panka hatalmas ásítások közepette ment át Csiribíhez. – Segíts valamit kitalálni – mondta. Csiribí elgondolkozva vakargatta az üstökét. – Majd én beszélek ezzel a tücsökkel – jelentette ki. Együtt mentek vissza a nagy tölgyfához – de csodák csodájára nem találták ott Ciripváry Fülöpöt. - Talán jobb belátásra tért, és odébbállt – reménykedett Panka. Fülöp nem is került elő egészen éjfélig. Akkor azonban előkászálódott Panka szekrényéből, és nekilátott a gyakorlásnak. Panka sírva fúrta be fejét a párnája alá. Később kiköltözött a konyhába, és az éjszakát egy matracon töltötte az asztal alatt.  Reggelre remek tervet eszelt ki. Megvárta, amíg Ciripváry Fülöp elalszik. Akkor előszedte a hangszeres ládáját, és vidám ébresztőt fújt a trombitán. A tücsök rémülten ugrott ki a szekrényből, ahol elvackolta magát. Panka trombitált még egy kicsit, aztán elővette a cintányért. Akkora csinnadrattát rendezett, hogy csak úgy remegett belülről a nagy tölgyfa. – Hát már aludni sem hagyják az embert? – sopánkodott Ciripváry Fülöp. – Dehogynem. Éjszaka annyit alszol, amennyit akarsz! – nevetett Panka, és megrázta a csengettyűit. Ciripváry Fülöp vastag sálat kötött a fejére, és úgy tett, mintha aludna, de látszott, hogy nincs nyugovása. Délután nem bírta tovább, felpakolta a hegedűjét, és köszönés nélkül elviharzott. Panka gúnyosan trombitált utána búcsúzóul. Este, mikor a tündérlány végre elalváshoz készülődött, csengettek. Panka csodálkozva nyitott ajtót. Ugyan ki érkezett ilyen későn? Nem hitt a szemének, amikor Ciripváry Fülöpöt pillantotta meg az ajtóban. A tücsök úgy didergett, hogy még a hegedűtok is remegett a kezében. – Nincs hol aludnom. Teljesen átfagytam. Senki sem akar befogadni. – Azt nem csodálom – mondta szúrósan Panka. – Mindenki nyugalomra vágyik éjjel. – Kérlek, engedj be! Ha kint maradok, végem! – vacogott a tücsök. – Rendben van – bólintott Panka –, de nincs több éjjeli zenebona! Ciripváry Fülöp lehajtott fejjel vonult be a szobába. Egy darabig csendben ücsörgött, de nem bírta soká. Muszáj volt elővennie a hegedűt. Egész halkan pengette csak a húrokat. Panka kiugrott az ágyból. Nagyon mérges volt. Ám mielőtt megszidhatta volna Fülöpöt, megint csengettek. Szarvasbogár bácsi állt az ajtóban, pizsamában. – Ne haragudj a zavarásért – szabadkozott -, csak gondoltam, megkérlek, muzsikálj picit hangosabban. Tudod, az utóbbi időben nagyon rossz alvó lettem. De amióta ilyen szépen hegedülsz éjszaka, mindig sikerül elaludnom. – Nem is én hegedülök – hebegett Panka. Ciripváry Fülöp előlépett. – Jól hallottam, önnek tetszik az éjszakai zene? – De még mennyire – lelkesedett a vén szarvasbogár. – Azóta alszom csak igazán jól. Ennél már csak az lenne jobb, ha közvetlen az ágyam mellett szólna. – De hisz azon könnyen segíthetünk! – ugrott hatalmasat örömében Panka. – Fülöp máris leköltözhet Szarvasbogár bácsihoz. – De ugye napközben nem muzsikál? - aggódott az öreg. – Mert azt nem állhatom! – Megígérem! – húzta ki magát Fülöp, és boldog mosollyal vonult le a földszinti lakásba.     A hárha Elérkezett a Tenger napja. A tündérek sárkányháton érkeztek a tengerpartra. A világítótorony tövében megálltak, hogy megcsodálják a végtelen kék vizet. Eközben a két sárkány, Rolf és Albert kis hajót hurcolt elő egy rejtett sziklabarlangból. A csöpp vitorlást gondosan a parti sziklákhoz kötözték, aztán búcsút intettek, és visszarepültek a szárazföld mélyére. Panka, Csiribí és Bonifác soha életében nem látta még a tengert, így el sem tudták képzelni, milyen gyönyörű. Nelly elégedetten figyelte barátai ámulatát. - Ugye, megmondtam, hogy összeér az éggel? És olyan mély, hogy akármelyik nagy hegy el tudna bújni a mélyén. Panka lerúgta a cipellőjét, hogy belegázoljon a vízbe. Nagyot kacagott, mikor egy hullám megcsiklandozta a lábát. - Ideje hajóra szállnunk, különben lemaradunk a muzsikáról! – figyelmeztetett Nelly. - Nem hallgathatnánk inkább a partról? – kérdezte Bonifác, aki egy ideje gyanakodva méregette a kis hajót. - Nem lehet – rázta a fejét Nelly. – A Tenger napján a hableányok a távoli sziklákon ülve zenélnek. A partról semmit sem hallani. - És ha sárkányháton mennénk? – alkudozott Bonifác. De Nelly szigorú volt. - A sellők nem találkozhatnak sárkányokkal. Ha Rolf és Albert hátán repülnénk a sziklákhoz, minden hableány vízbe ugrana előlünk, és elmaradna a Tenger napi muzsika. A sárkányok már különben is hazamentek. Nem volt mit tenni, a tündérek beszálltak a kis vitorlásba. Óvatosan maguk mellé helyezték Nelly fedeles kosarát, amiben az enni- és innivalókat hozták. Panka a csónak orrába ült, Nelly a kormány mögül irányította a fiúkat. - Bonifác, horgonyt felhúzni! Csiribí, vitorlát kibontani! Nelly türelmetlenül forgolódott. A víz alig fodrozódott a szellő gyenge sóhajtásaitól, hiába feszítette Csiribí a vitorlát, a hajó egy helyben ringatózott. Panka a táskájába nyúlt a furulyáért, hogy játsszon egy kis szélhívogatót. De nem sikerült a tengeri szelek kedvében járnia. Nelly végül előkapta a varázspálcáját. Barátai ijedt pillantását látva nyugtatóan közölte: - Nem fogom elrontani. Már rengeteget gyakoroltam. Megforgatta a csillagos varázspálcát, és elmormolt egy varázsigét. Szinte azonnal érezni lehetett, hogy feltámad a szél. A hirtelen jött fuvallat belekapott a vitorlába, és meglódította a hajót. - Látjátok, megy ez! – örvendezett Nelly. Aztán eltűnődött: - Olyan jó szél fúj, hogy akár nagyobb is lehetne a vitorlánk. Gyorsan a levegőbe rajzolt pár varázskört. A vitorla egy pillanatra ellazult, majd a kétszeresére nőtt. - Ekkora vitorlához nagyobb szél dukál! – kacagott Nelly, és már forgott is kezében a pálca. Erős zúgással érkezett hátuk mögül a széllökés, és a kis hajó most már szinte repült a vízen. - Elég lesz! – szökkent talpra Bonifác, mert Nelly újabb és újabb köröket rajzolt maga elé. De elkésett. A vitorla nőtt, növekedett, akkora volt már, hogy szinte felborult súlya alatt a hajó. A szél pedig szinte orkánná erősödött, sőt, hatalmas viharfelhők is megjelentek a láthatáron. Most már Nelly is megijedt, pálcáját az ellenkező irányba forgatta, de ettől csak a hullámok nőttek hirtelen hatalmasra.  - Kapaszkodjatok! – ordított Csiribí. Borzalmas vihar keveredett. Bonifác és Csiribí megpróbálta bevonni a nagyra nőtt vitorlát, de nem boldogultak vele. Egy hullám kettétörte a csónak kormánylapátját, aztán a következő szélroham az árbocot is magával vitte, vitorlástul. A hullámok veszett iramban sodorták a hajót, és hogy még nagyobb legyen a baj, Nelly fedeles kosara is a tengerbe esett. A négy tündér kétségbeesetten kapaszkodott a csónak peremébe, mindaddig, amíg alább nem hagyott a vihar, és tisztulni nem kezdett az ég. A part nem látszott, ötletük sem volt, hová sodorta őket a szél. Végül egy kis sziget bukkant elő a távolban, és a hullámok, mintha jóvá akarnák tenni a nagy pusztítást, a partra sodorták a megtépázott tündérhajót. A négy tündér fáradtan kecmergett ki a szárazföldre. Éhesek, szomjasak voltak, és szörnyen dideregtek. Szerencsére a nap már kacsingatott az esőfelhők mögül. A távolból csilingelő hang hallatszott. Mi lehet ez? Egészen elhagyatottnak, lakatlannak látszott a sziget. A tündérek csodálkozva indultak a hang irányába. Az egyik szikla mögött különös teremtésre bukkantak. Kedves arcú, vékony karú lány volt, de halforma testét deréktól lefelé pikkelyek borították. Haját hínárkoszorú díszítette. Az ő sírása volt a csilingelés. - Egy hableány – súgta megilletődve Nelly. - Miért sírsz? – lépett közelebb Panka. A hableány szemügyre vette az érkezőket, aztán szomorú hangon válaszolt. - Éppen előkészítettem a hangszeremet, hogy muzsikáljak a Tenger napján, de váratlanul rám tört egy vihar, és elszaggatta a hárfámon a húrokat.  - Ó – hajtotta le a fejét szégyenkezve Nelly. - Nincsenek póthúrjaid? – kérdezte Panka. – Az én hegedűmön is elszakad néha egy húr, de ki lehet cserélni. - Arra már nincs idő, hogy felhozzam a póthúrokat a mélyből – sírta a sellő, és a szeméből patakzó könnyek kis tóvá gyűltek egy sziklarepedésben. - Mutasd azt a hárfát – kérte Csiribí, mert arra gondolt, hátha a hajó megmaradt köteleiből készíthetne húrokat. A hableány hangszere kecses és törékeny volt. Hajókötéllel nem lehetett megjavítani. - Talán ha a nadrágom szárából kifejtenénk a cérnát, az jó lenne – töprengett Bonifác. De a sellőlány csak a fejét rázta. Még annál is vékonyabb, finomabb anyag kéne. - Nézzétek, szivárvány! – mutatta Nelly. - Igen, ez az! – szökkent a levegőbe Csiribí. Bonifáccal a nyomában az égre szállt, egyenesen fel, a szivárványig. Ott gyorsan elmagyarázták, mi történt. A szivárvány sejtelmes mosollyal hajtotta meg magát. Bonifác és Csiribí minden színből kihúzott egy leheletvékony szálat. Óvatosan feltekerték, és repültek vissza a szigetre. A tarka szálakat befűzték a hárfába, és jól megfeszítették. Kíváncsiságában a nap is félretolta a felhőket, hogy jobban lásson. Az égi szivárvány lassan elenyészett, de a szivárványhúrok ragyogó színben tündököltek a fényben. A hableány ujjai végigfutottak a hangszeren. A sosem hallott hang szépségétől a tenger felszíne lúdbőrös lett, ragyogó szikrák táncoltak a hullámok tetején. - Hadd tegyek értetek én is valamit! – mondta hálásan a hableány. – Mivel köszönhetném meg a segítséget? - Adj egy kis innivalót – kérték a tündérek. – Minden vizünk a tengerbe veszett. - Hát miért nem isztok tengervizet? – csodálkozott a hableány. - Nagyon sós – magyarázta Nelly. A hableány nem győzött álmélkodni. Hiszen a sellők csakis tengervizet isznak. - Akkor hullassatok pár csepp könnyet – javasolta. – Ha lecsorog és összegyűjtitek, azt is megihatjátok. - De hiszen a könnyünk is sós. Majdnem annyira, mint a tenger. - Ó! – hitetlenkedett a hableány.  – A mi könnyünk olyan édes, mint a forrásvíz. - De hisz akkor van mit inni! – kurjantott Bonifác, és a sziklarepedésben összegyűlt tavacskára mutatott.  – Megihatjuk a te könnyeidet. A hableány kagylókelyhet vett elő egy kőhalom mögül. Megmerítették a kis tóban, és mind a négyen jót ittak belőle. A legfinomabb nektárnál is jobb íze volt a sellőlány könnyeinek. A tündérek úgy érzeték, szétárad lelkükben a boldogság. A sziget túlsó végéből halk muzsikaszó csendült. A hableány felemelte a hárfát, és intett Pankáéknak, hogy keressenek maguknak kényelmes ülőhelyet. A sziget minden oldaláról szólt már a zsongító zene. A hableányok köszöntötték dalukkal a tengert. A szivárványhárfa is megszólalt, hangja beleolvadt a közös muzsikaszóba. A nap már lenyugodott, mire a sellőlányok abbahagyták a dalt. - Gyönyörű volt – sóhajtott Panka. - Már csak azt nem tudom, hogyan fogunk hazajutni – tűnődött Csiribí. – Se kormányunk, se evezőnk, se vitorlánk, ráadásul még be is sötétedett. A hableány eltűnődött, majd daloló hangján, a hableányok vízcsobogáshoz hasonló nyelvén kiáltott valamit társainak. Mindenfelől csilingelve, csobogva érkezett a válasz, és a hableány bátorító hangon így szólt: - Üljetek be bátran a megkopasztott csónakba, és mutassátok az irányt, merre mennétek. Bonifác, Csiribí és Panka tanácstalanul forgolódott, de Nellynek jó ötlete támadt. - A parton áll a világítótorony. Annak a fénye majd vezet minket. Elbúcsúztak a hableánytól, és a hajóba telepedtek. Odafent a szigeten egymás után csendült fel újra a sellők muzsikája. A tenger szelíden fodrozódott, aztán egy hullám felkapta, és a part felé repítette a tündércsónakot.