Az azóta már elhunyt olasz illusztrátor, Gianni de Conno alapította a díjat az IBBY-vel, a BCBF-el és a MiBACT-al közösen. Ez egy nemzetközi pályázat, amire szöveg nélküli könyvvel lehet pályázni, olyannal, aminek az oldalszáma és a mérete is kötött. Ez valószínűsíti, hogy a pályázó anyagok direkt erre az eseményre készülnek. A shortlist 8-10 könyvet tart benn, akik közül májusban dől el, hogy ki a nyertes, és Bolognában a nemzetközi könyvvásáron kiállítják a beválogatott könyvek illusztrációs anyagát. A shortlistre bekerült rajzolókat meghívják Bolognába, a kiállítás megnyitójára. A fődíjat májusban adják át, ez egy pénzdíj, egy évre megveszik a szerzőtől a könyv jogait, és ki is adják. Mi inspirálta a pályázatra leadott anyagot, és miről szól a történet? Nagyon szerettem volna indulni, de kicsúsztam az időből, és már le is tettem róla, hogy kész leszek, amikor meghosszabbították 10 nappal a határidőt. Viszont addig egy vonalat sem húztam. Így 18 nap alatt csináltam meg a könyvet, aminek az alapötletét még nyáron gondoltam ki, amikor délutánonként a másfél éves Minkát próbáltam elaltatni. Arról meséltem, hogy alszanak az állatok, soroltam neki, hogy alszik a medve, a tigris, az elefánt, a róka, a kutya, a zebra és így tovább, egy idő után szépen ő is elaludt. Látván ezt, egy egyszerű lapozóban gondolkodtam, ahol az egész napra leosztva persze lesznek olyan állatok is, akik nappal alszanak, és olyanok, akik éjjel. Ez az alapötlet, ezt járja körbe a silent bookom is. Tizennégy órán át, miközben először lemegy a nap, majd újra feljön, végigkövetjük két barát, egy nappali és egy éjszakai állat kalandjait. A barátságuk azért különleges, mert igazából csak teázni szoktak együtt, amikor váltásban fekszenek és kelnek, de a köztes időben vigyáznak a másikra, hogy ne váljanak a vadállatok prédájává. Rajtuk kívül persze egy egész sereg állat van mindkét csoportból még a könyvben, akik szépen, beszabályozott ritmusban fekszenek és kelnek. A könyv olyan részletes, hogy böngészőként is működik, nyomon lehet követni az oldalakon a szereplőket. Általában a szülők elhatárolódnak a szöveg nélküli képeskönyvektől, nem igazán tudják, hogy hogyan kellene használni. Mire és miért jó egy silent book? Ez egy nagyon érdekes műfaj, én viszonylag kevés ilyet láttam előtte, kölcsön is kellett néhányat kérnem, hogy megismerkedjek velük. Másfajta élményt ad, mint a felolvasható könyv, mert itt a néző a saját interpretációját teremti meg a történetből, a saját szókincsével, és esetleg a fókuszpontok is máshová tolódhatnak, mert a szöveg nem nyújt ebben támpontot. Nyilván erősebb figyelmet is kíván a felolvasó szülőtől, igazi közös szórakozás (nem mintha a felolvasás nem lenne az!). Ez nagyon érdekessé teszi, ráadásul tényleg attól függően, hogy a gyerek milyen korú, lehet egyszerűbben vagy bonyolultabban mesélni. Egész nagy irodalma van a szöveg és kép kapcsolatának a szövegértelmezésben, annak is, hogy vajon az illusztráció mennyire kell, hogy hűen kövesse a szöveget. Hát itt nem a kép szolgálja a szöveget, hanem maga a kép a szöveg is.   Hogyan ragadható meg a különbség a két munkafolyamat között, amikor szöveghez készítesz illusztrációt, illetve amikor csak képi narratíva van? Azt gondolhatnánk, hogy egy illusztrátornak maga a paradicsom egy silent book elkészítése, de amennyivel szabadabb és könnyebb, annyi nehézséget is hoz magával. A szöveghez készített képeknél figyelni kell arra, hogy mit írt a szerző, és lehetőleg úgy hűnek lenni hozzá, hogy azért a saját világ és az elképzeléseim is érvényesüljenek. Ebből szokott is néha probléma lenni. Itt viszont nem segít a szöveg, mindent oda kell rajzolni, aminek jelentősége lehet, hiszen az olvasó/néző csak a képek alapján értelmez. Nagyon pontosan felfűzött narratíva kell, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy érthető lett a könyvem a végére, pedig alaposan átgondoltam. Nem tudom, észreveszik-e a nézők, hogy egy gepárd végig ott van a lapokon elbújva, mielőtt színre lépne. Több ismerősömmel megnézettem leadás előtt, ők értették az egészet. De nagyon kíváncsi leszek a gyerekekre. Amikor valamilyen szöveghez készítesz illusztrációt, mennyire szoktál plusz olvasatot adni a történethez vizuálisan? Attól függ; ha hagyják, akkor annyit, amennyit csak lehet. Az illusztrátornak szerintem ez az egyik legszórakoztatóbb dolog, és a legnagyobb kihívás is, ha úgy követheti a történetvezetést, hogy közben saját ötleteket is elhelyezhet benne, persze anélkül, hogy a narráció sérülne. Nem mindig van erre lehetőség, egy könyv sok emberen megy keresztül, főleg ha kiadói megrendelésre készül.   Említetted, hogy ha valaki figyelmes, észreveszi, hogy a gepárd minden oldalon felbukkan. Van még olyan részlet, ami csak nehezebben, többszöri átnézésre fedezhető fel? Eredetileg sokkal több szereplőt terveztem, és mindegyiknek külön története lett volna, de nem akartam túlzsúfolttá tenni a könyvet, azt szerettem volna, ha van dinamikája, és vannak szellősebb oldalak is. De a két főszereplőt, a zebrát és a véznaujjú makit érdemes figyelgetni, ők elég viccesek végig. Ha a végére ért a könyvnek a néző, visszalapozva sok jóbarátot megtalál, akire azelőtt ügyet sem vetett esetleg.   Végezetül ajánlanál pár, illusztráció szempontjából izgalmas kötetet az érdeklődőknek? Rengeteg gyönyörű könyvet láttam mostanában, nehéz választani! Nagyon kedvelem Isabelle Arsenault képeit, nemrég átlapozhattam a Jane, the fox and me-t. Izgalmasnak tartom még Owen Davey gyönyörű könyvét, a Mad about monkeys-t, vagy Laurent Moreau Les beaux instants kötetét. Forrás: tiszatajonline.hu 2019.04.04