Az Óriás egyszerre szól arról, hogy milyen kipécézettnek lenni egy közösségben valami miatt, amiről nem tehetsz, magányosnak érezni magad a saját családodban, és úgy általában kicsit kívülállónak mindenhol, amerre jársz. Szerintem ez az érzés nekünk, felnőtteknek sem teljesen ismeretlen, azonban 12 évesen kicsit ijesztőbb ezzel szembesülni. Anzo neve ógermánul azt jelenti, hogy óriás, és ezt a nevet optimista szülei teljesen tudatosan adták neki – a családjában ugyanis mindenki hihetetlenül magas. Kivéve őt magát, és ez a tény osztálytársainak remek alkalom a piszkálódásra. Anzo félénk, visszahúzódó típus, a családtagjai viszont éppen az ellentétei: harsányak és magabiztosak. Így, bár legtöbbünk számára a család a megnyugtató biztonságot jelenti, Anzonak inkább további frusztrációt okoz, hogy bénának és tehetségtelennek érzi magát mellettük. Az Óriás üzenete a kiskamaszok számára, hogy ne féljenek egy kicsit másmilyenek lenni, mint a többség. Ebből a történetből megtanulhatják, hogy ha az önbizalom nem magasság, vagy bármilyen más külső adottság kérdése, sokkal inkább a bátorságé – ez pedig tanulható és fejleszthető dolog.         Kovács Eszter, a Pagony főszerkesztője szerint "sok gyerek ebben a korban (szerk.: 9–12 évesek) még technikailag sem tud jól olvasni, nekik ezek nehéz könyvek, mert relatív hosszúak (200-250 oldal) – sokan viszont tudnak olvasni, csak nem találják a megfelelő olvasmányt – és ezek a könyvek (főként a kötelező olvasmányokhoz hasonlítva) tényleg nekik és róluk szólnak. Szerintem ebben az életkorban még szeretnek olvasni a gyerekek, de itt nagyon könnyű elveszíteni őket – többek között azért is, mert olyan könyveket olvastatunk velük, amik nem nekik valók."   Miért fogják szeretni az Óriást? A regény főhőse és elbeszélője Anzo, akivel elég könnyű azonosulni és együttérezni. Anzo a neve ellenére (ami 'óriás'-t jelent) elég aprócska. Ő a legalacsonyabb az osztályban, ahol persze a nagyszájú Josh folyamatosan piszkálja. Nagy ereje a könyvnek, ahogy az iskolai bántalmazás megjelenik benne. Egyfelől igazolást nyer, hogy "a csoport (...) korántsem az a meleg, barátságos közeg, aminek első pillanatra tűnik, hanem kemény felkészítés az életre, győztesekkel és vesztesekkel", miközben a tényszerű probléma árnyalódik is: Anzo pontosan érzi, hogy nem áll valami jól az önbizalom terén. Csak ezen nem nagyon tud változtatni... Mit is tehetne: mindez a testi adottságaiból fakad, azon hogyan is változtathatna...  Sokáig úgy tűnik, minden problémája abból fakad, hogy alacsony: ezért piszkálják a suliban és ezért nem foglalkozik vele az égimeszelő családja: a folyamatosan barkácsoló és fúrógépekkel hadonászó anyukája, az új étterem marketing ötletein vitatkozó apukája és Tabert bácsi, a nagybátyja, sőt, ott van még Miles bácsi is, a másik bácsika, aki az új étterem új étlapjával kísérletezik. Az egyetlen bökkenő, hogy az új étterem pont Anzo családi otthonából lesz átépítve... Ezen a ponton lesz Elise, Anzo legjobb barátja és osztálytársa a történet kulcsfigurája, aki a főhős mellett a másik nagyon szerethető azonosulási pont a regényben, és főleg azoknak az olvasó gyerekeknek lesz fontos, akik szintén megtapasztalják az iskolai piszkálódást a hétköznapokban, és ugyan nem ők a pontenciális áldozatok, de az empatikus attidűdjük miatt nem tudnak szemrebbenés nélkül elmenni a probléma mellet. Sok Elise van ma az osztályokban, és ők azok, akik kulcsfontosságúak az iskolai piszkálódások megoldásában – épp úgy, mint a regényben is. Elise számára az iskolai piszkálódás, erőfitogtatás és megalázás-megalázkodás kérdése rögtön árnyaltabb, mit ahogyan azt Anzo elszenvedi. A kislány azon munkálkodik, hogyan tehetne szert Anzo egy kicsit (sokkal) nagyobb önbizalomra. Tudja, hogy Anzo feladata megoldani ezt a problémát még akkor is, ha a családja tojik a fejére, és akkor is, ha a tanárok sem a legszuperebbek a helyzet kezelésében... Elise nélkül viszont soha nem tenne szert igazi önbizalomra. A kislány igencsak céltudatosan pszichológusnak készül és a maga végtelenül szerethető karakán módján ügyesen vezeti Anzot a jellemfejlődésében. Ő az egyetlen például, aki támogatja Anzo rejtett tehetségét, a képregényrajzolást, és nem árulok el nagy titkot azzal, hogy pont ez a tehetség fogja elvezetni Anzot az önbizalommal kapcsolatos felismeréseihez... A megjelenő téma ellére az Óriás nagyon vicces és lendületes könyv. A regény első csaravja az, amikor Anzo nőni kezd, és meg sem áll, amíg égimeszelő nem lesz belőle.  (Amúgy, lehet, hogy ez is Elise-nek köszönhető, mert az ő ötlete volt A pozitív gondolkodás hatalma, és a könyvben olvasható gyakorlatok elvégzése, de be kell látni, Anzonak volt genetikai esélye a hirtelen megnyúlásra.) Vajon hogyan befolyásolja a növekedés Anzo önértékelését? Persze, hogy nem sok vátozik, a flúgos családja továbbra is flúgos marad, és az iskolában éppen annyira lehet piszkálni egy égimeszelőt, mint egy törpét... Így viszont, hogy teljesült Anzo legnagyobb vágya: alacsony fiúcskából igazi óriásmagas (már felnőttnek tetsző) fiú lett, muszáj elgondolkodnia azon, miért is nem érzi jobban magát a bőrében... Az első csavarral, hirtelen megnyúlással olyan tempóra vált a történet, hogy egyszerűen nem lehet abbahagyni az olvasást. A hirtelen testi-(lelki) növekedés pedig egy katartikus utazásig sodorja a két gyereket (vagy már majdnem felnőttet?). Az Óriást minden kilencen felüli gyereknek olvasnia kell!   Forrás: pagony.hu