Az egész úgy kezdődött, hogy Luca, aki még szinte csak kisbaba volt, nyafogni kezdett, hogy fáradt. – Azt hiszem, ideje, hogy visszaforduljunk – mondta anya. Marcinak egy cseppet sem tetszett ez az ötlet. – Ne már! Én még egyáltalán nem vagyok fáradt – tiltakozott. – Menjünk el egészen az erdő végéig! – Eljövünk majd máskor is, kisfiam. Lucának már ez is sok volt, és még a visszafelé utat is meg kell tennünk. – Mert kis dedós! Mindig minden úgy történik, ahogy ő akarja! –dohogott Marci, és dühösen elrántotta a fejét, amikor apa játékosan egy barackot nyomott a kobakjára. Luca szaladni kezdett visszafelé, de nem figyelt a lába elé, és hatalmasat esett egy korhadt fa gyökerében. Teli torokból bömbölni kezdett, mire apa is, anya is vele kezdett foglalkozni, Marci pedig egyre dühösebb lett. Egy hirtelen ötlettől vezérelve elhatározta, hogy megijeszti kicsit a szüleit. Óvatosan beljebb és beljebb araszolt a fák között, majd elbújt egy széles fatörzs mögé. Nem kellett sokáig várnia, a szülei máris a nevét kiabálták. – Na, csak keressetek! – kuncogott magában, és még a lélegzetét is visszatartotta, nehogy észrevegyék. A szülők egyre riadtabban szólongatták, ide-oda szaladgáltak a fák között, Luca pedig újra sírni kezdett. – Menj vissza a kocsihoz Lucával. Lehet, hogy odamegy, szerintem visszatalál. Én meg körülnézek itt még egyszer. Ne aggódj, megtaláljuk! – mondta apa anyának, és elindult az ösvényen. Marci nagyon élvezte a helyzetet, de amikor észrevette, hogy szülei hangja egyre távolabbról hallatszik, megijedt. Kiugrott a fa mögül, és nagyot rikkantott: – Itt vagyok, hahó! Senki nem felelt. Anya is, apa is messze jártak már. Tanácstalanul toporgott egy darabig, szemébe könnyek gyűltek, és kétségbeesetten kiabált: – Anya, apa! Ne hagyjatok itt! Találomra megindult az egyik irányba, de ekkor nagyon furcsa zajt hallott. Valahonnan a feje fölül motozás, majd kopácsolás hallatszott, a távolból pedig egyre hangosabban kiabált valaki: – Fiút falunk! Fiút falunk! – Jaj! – szepegett Marci. – Ez biztos egy boszorkány. El kell tűnnöm innen! El akart szaladni, de váratlanul Kékmanó termett előtte: – Mi történt, pajtikám? Elvesztél? – Nem én vesztem el, hanem apa és anya. Meg Luca. – Értem. És most hova mész? – Megkeresem őket. Te is hallottad a boszorkányt az előbb? – kérdezte Marci, és elindult az erdő sűrűje felé. – Állj! – szólt rá határozottan a manó. – Ez így nem lesz jó! Ne indulj el a vakvilágba! Én nem hallottam boszorkányt. Szerintem csak a madarak lármáztak, meg a harkály kopácsolt a fán. Gondolkozzunk együtt. Anyáékkal hol jöttetek? Össze-vissza a fák között vagy az erdei ösvényen? – Az ösvényen jöttünk, csak néha bújócskáztunk a fák között. – De jó, hogy emlékszel erre! Akkor az ösvényt kell megkeresnünk. Nem emlékszel, követtetek valamilyen jelet? Tudod, a fákon különféle ábrákat, turistajelzéseket lehet látni. Aki azt követi, nem téved el. – Igen! – derült fel Marci arca. – Apa megmutatta nekem, melyik a mi jelünk. A zöld háromszög. Azt keresgéltük a fákon. – Na látod, máris többet tudunk! Keressük meg a jelünket, és azon induljunk el. – Hogy te milyen okos vagy, Kékmanó! Nekem ez miért nem jutott eszembe? – Mert nagyon megijedtél, és emiatt elfelejtettél gondolkozni. Na gyere, itt a jel. Induljunk el visszafelé. Előbb-utóbb anyáék is visszamennek az autóhoz. Szegények, jól megijesztetted őket! – Igen – szipogott Marci. Sajnálta anyáékat, de még jobban sajnálta saját magát, mert tartott a dorgálástól, amit kapni fog. – Nem kéne inkább mégis világgá mennem? Biztos nagyon megszidnak majd. – Biztos. Én elbujdosom veled, ha akarod. Lehet, hogy mégis jobb lenne a másik irányba indulni? Marci egy pillanatra elgondolkodott, de aztán megrázta a fejét. – Nem, nem lenne jobb. Inkább kibírom a szidást. Menjünk vissza. – Ahogy gondolod – mosolygott a manó, és szép egyetértésben ballagtak a kocsihoz. Anya könnyes szemmel ölelte magához Marcit, és sokáig nem tudott megszólalni. Felhívta apát, aki nemsokára megérkezett, és a kis család elindult hazafele. Apa nagyon dühös volt. Egész úton nem szólalt meg, és anya is csöndben ült mellette. Otthon aztán apa bement Marcihoz a szobájába. – Nagyon megijesztettél minket, kisfiam! Miért szaladtál el tőlünk? – Csak viccelni akartam. Elbújtam egy fa mögé. Hallottam, hogy kiabáltok, csak nem szóltam. – Nagyon rossz ötlet volt! Aggódtunk, baj is érhetett volna. Nem teszel többé ilyet, ugye? – Nem. – Becsszó? – Becsszó. – Akkor jó. Ügyesen visszataláltál különben. Hogy sikerült? – Követtem a jelet, amit megmutattál. – Ezt nagyon jól csináltad – bólintott apa elismerően, és Marci lassan megnyugodott. Örült, hogy a kaland jól végződött, nem történt semmi baj, és szülei sem haragszanak már rá. A nap zárásaként elrendezték egy szép tálban a leveleket, gesztenyéket, makkokat és tobozokat, apa pedig mesét mondott a kis tölgyfalevélről. Egy hatalmas tölgyfa ágán zöld levélke született. Tavaszi szél cirógatta a kis levélgyereket. Nap sütötte, harmat mosta, nyári holdfény vigyázta, míg egy napon bozontos ősz kukucskált a világra. Hűvös szél fújt, eső esett, a kis levél remegett, zöld ruhája hervadozott, megkopott az erezet. Félelmében hullt a könnye bokorra és virágra, ám egy napon puha ecset érintette vigyázva. Őszapóka megfestette sárgára és pirosra, így ült a fán új ruhában, de még kicsit aggódva. Kirándulók jöttek ekkor, vidám, lármás gyerekek, és az egyik épp elkapta a lehulló levelet. Szobájába hazavitte, óvatosan kirakta, így került az őszi tálba, főhelyre, az asztalra. 5. Gesztenyés mese Vissza a sorozathoz