Grimm-mesék: A békakirály (3)
A Békakirály és Vashenrik című Grimm-mesét a meggondolatlanul ígérgető, ellenséges érzéseit és indulatait nyíltan felvállaló királylány miatt „női mesének” tartják, pedig valójában egy fejlődésben megrekedt férfi a főszereplője. Az ő rejtőzködése, színre lépése, következetessége, önmagához való hűsége, majd drámai átalakulása áll a mese középpontjában. De most nem erről szeretnék írni.
Ha abból az olvasatból indulunk ki, hogy a mese minden szereplője mi vagyunk, a bennünk élő Békakirály nem más, mint saját megrekedésünk képi megjelenítése.
Ebben az értelemben a mese fejlődésünk egy fájdalmas aspektusára világít rá.
|
Arra, hogy néha keménynek kell lennünk a kútban rejtőzködő, másokat hűen szolgáló, szeretetre éhes és önmagát meglehetősen csúnyának érzékelő részünkhöz.
Annak érdekében, hogy ne csak „ undok békaságunk”, hanem „királyi minőségünk” is látszódjon, olykor erőszakkal kell átvinni magunkat egy folyamaton, mert nem minden megy oly simán és csodaszerűen, mint az ebihalból békává válás.
Vannak dolgok, amelyek megtörténnek maguktól is, de időnként iszonyatosan meg kell szenvedni azért, hogy valami megváltozzon bennünk és körülöttünk, amihez jól jöhet néhány „békatulajdonság” is: a kitűnő térlátás és mélységérzékelés, a levegővel, vízzel és földdel való különleges kapcsolat, a „kétéltűség”, a sokfunkciós bőr, no és persze a kitűnő ugrótechnika. De mivel nincs kívülről jövő megváltás, magunkat kell kiráncigálni a megrekedésből ahhoz, hogy a magasabb létminőségben való újjászületés végbemenjen. Erről szól a mese "falhoz csapós"-jelenete.
A tét óriási: hátrahagyni a békabőrt, magunkhoz emelni a törődèsre vágyó "öreg vízlapátolót" és kibontani önmagunk nemesebb, jobbik természetét. Ezt segíti a bennünk élő, méltán híres Békakirály. (Boldizsár Ildikó)
A brémai muzsikusok>
|

|