Gyere rózsám, gyere már, Mert a szívem rég hogy vár. Téged óhajt, téged vár, Téged minden szív sajnál. Hát mikor ezt elfújta a nótát, jöttek a habok, a hullámok, s egy pillanatra kibukkant a vadász egészen derékig a vízből. De most is csak integetett, hajolt felé a két kezével, ölelte volna, de ki nem tudott jönni. Jött egy másik hullám, s visszasodorta. Hej, az asszony ke¬serves sírások közt futott vissza a hegyre az öregasszonyhoz. — Na, lelkem anyámasszony, láttam az uramat! Deré¬kig egészen ki volt jőve. De nem szólott semmit, csak integetett a kézivel. S aztán jöttek a hullámok, és visszasodorták. — Nem baj, fiam — azt mondja —, holnap este még egyet megpróbálsz. Hátha az aztán sikerülni fog. Na, hallgass csak jól reám. Itt van ez a guzsalyos, ez az orsó. Vidd el a tó partjára, s fonjad, fonjad, amíg te¬lifonod az orsót. Mind fonjad, megállás nélkül. Mikor a telihold feljön, akkor is mind egyre fonjál. Aztán meglátod a végén, hogy mi lesz! Úgy is csinált a menyecske. Visszament a tó partjára, nekifogott fonni. Mind fonta, fonta, amíg teli lett az orsó. Addigra feljött a holdvilág, szépen sütött. Font, font az asszony. Egyszer csak jöttek a habok, hullámzottak, de olyan erősen, hogy így még sohase. Kibukkant az urának a feje, s kibukkant egészen. Ki is ugrott a vízből teljesen, oda ugrott az asszony mellé. Átölelték egymást. Kijött a tóból egy csomó víz is, s elborította őket, az asszonyt is, a vadászt  is, ahogy úgy ölelték egymást. Na, a víz ahogy vitte őket, vitte erre, vitte arra. Ölelték egymást amíg csak tudták, de a víz vitte, sodorta őket nagy erővel, tajtékzott, dühöngött. Egyszer aztán eleresztették egymást, már nem tudták tovább tartani. A víz aztán úgy kicsapott, egyik falu határától a másik falu határáig, hogy elsodorta őket egymástól. Egyiket egyik faluba, a másikat a másik faluba, s nem ta¬lálkoztak össze többet. A víz húzódott vissza, ők megmaradtak a szárazföldön, nem lett semmi bajuk, csak elváltak egymástól. Mikor aztán az asszony észrevette magát, egy faluban volt. A vadász egy másik faluban. Egyedül bolyongtak a világban. Mitévők legyenek, mit csináljanak? Beállottak pakulárnak.. Jött éppen a tavasz, s fogadták a juhok mellé a juhászokat. Beállottak oda. Az asszony se kapott más állást, elvállalt ő is egy nyájat. Egyik az egyik, másik a másik faluba. Az asszony arra tudott ügyelni, hogy a furulya nála maradjon. Bánatában mind egyre furulyázgatott. Történt, hogy mind a ketten, az asszony is, az ura is, a hegyek felé teregette a juhait. S akkor, ahogy terelgették a juhokat az aszszony nekifogott furulyálni, s a furulya megint fújta: Gyere rózsám, gyere már, Mert a szívem rég hogy vár. Téged óhajt, téged vár, Téged minden szív sajnál. Meghallotta az ember ezt a furulyázást. — Szent Isten! Édes jó Istenem! Ezt fújta a feleségem is! Éppen így fújta a furulyával, amikor engem kihívott a tóból, mikor én kiszabadultam. Merre lehet, merre lehet? Ment a hegy irányába. Átment a hegyen, s mit látott? Látott egy csomó juhot s mellette egy asszony- pakulárt. Ment hamar az asszony felé. Mikor odaérkezett, megismerte. — Hát hogy lehet, kedves feleségem, hogy te itt vagy? — Hát te hogy lehet, kedves férjem, hogy te is itt vagy? — Én a túlsó faluban pakulár vagyok. — Én meg itt,  idesodort a víz. — Engem meg oda. Összeölelgetőztek, összecsókolóztak. A nyájakat egybecsapták, s úgy ügyeltek azután reája. Aztán éltek nagy boldogan, még most is élnek, ha meg nem haltak. Itt a vége. Forrás: Mesélj nekem - Szeretetről és jóságról