- Isten éltesse szerelmes országunkat! A király után pedig a többi.  - Isten éltesse Mátyás király!  - Isten éltesse Beatrix királynét!  - Isten éltesse magyarok nagyasszonyát, Szilágyi Erzsébetet!  - Isten éltesse hős vezéreinket!  - Isten éltesse a vár nemes urát, kedves háza népével! Össze-összezendültek a kupák, megitták a vendégek mindenkinek az egészségét, azután sorba magasztalták a becsesebbnél becsesebb borokat, amelyeket a gömöri szőlők adtak. Mikor azután csend lett, megszólalt Mátyás király:  - Mindenkiért ittatok, jó urak, valakit mégis elfelejtettetek ezen a lakomán. Odafigyelnek a vendégek, kérdik tekintetükkel, ugyan kiről feledkeztek volna meg?  - Azért a jobbágyért is ihatnánk tán egyet, aki a jó bornak a szőlejét kapálta. Fel is emelte Mátyás király a maga kupáját, az uraknak is fel kellett a magukét emelni. De látta Mátyás, hogy az urak egymásra pislognak, a bajszuk alatt el is mosolyodnak. Akkor végignézett az urakon a király.  - Úgy veszem észre - azt mondja -, hogy nem valami nagyra tartjátok azt a kapáló munkát. Akadt egy-kettő a nemes urak közt, aki felbátorodott, kimondta, hogy hát az a kapálás nem éppen jeles dolog, nem valami nagy érdem. - No, jól van, urak - mondja Mátyás -, tegyünk egy tréfát, holnap reggelre felmegyünk a hegyre, megpróbáljátok magatok a szőlőkapálást. Dictum-factum, másnap virradatkor az egész társaságot felvezette Mátyás király a szőlőhegyre. Nyárelő volt, ott kapálták a szegény jobbágyok a szőlő tövét. Mátyás kivette a kapát a jobbágyok kezéből, odaadta a nemes urak kezébe.  - Hadd látom, hogy boldogultok. Megköpték a markukat a válogatott nagyurak, nekiállottak kapálni. Nem esett rosszul a hajnali friss mozgás, jókedvvel elkapáltak egy darabig, de mire a nap felkelt, már nagyon is megelégelték a dolgot. Mikor eljött a früstökidő, azt mondta Mátyás király:  - No, most früstökölhettek. Előszólította a jobbágyokat, akik körös-körül a földön ülve bámulták a cifra urak hajladozását, megparancsolta, hogy adjanak a kenyérből, vereshagymából az uraknak früstököt. Leültek a nemes urak, megették a kenyért, vereshagymát, azt hitték, evvel vége a napszámnak. De Mátyás azt mondta nékik: - A jobbágynak ez semmi, kapáljatok csak tovább.   Hát tovább kellett kapálni. A király egy körtefának vetette a hátát, gyönyörködött a munkában. Sütött a nap melegen, az urak elkezdtek izzadni, a kövérebbje meg szuszogott is nagyba, sorjába lelökték a fejükről a kócsagos kucsmát, lehányták a bársonydolmányt magukról, felgyűrték az ingujjat, meg-megállottak, mind fogdosták a derekukat, nyögtek, nyöszörögtek, törülgették a homlokukat, nyakukat, a verejték úgy hullott róluk, mint a záporeső. Emez a nagyúr is, amaz is belevágott egypárszor a karmazsin csizma orrába, nem csuda, most volt először életébe kapa a kezébe. Déli harangszóig muszáj volt izzadni, szenvedni a nemes uraknak. Akkor ebédet kaptak, megint nem egyebet: vereshagymát, kenyeret. Inni meg csak kútvizet a csobolyóból. De a java az uraknak ennyit se kívánt, se eleven, se holt nem volt, mire a dél elérkezett. Hát akkor meg is sajnálta már Mátyás a gömöri urakat, elengedte a déltől estig való porciót. Mikor osztán a kapát letették, azt mondta a király az uraknak szép szelíden:  - Lássátok, elgondoltam már én sokszor, mi minden tudománya van az együgyű parasztnak. Tudja, mikor kell szántani, mit mikor kell vetni, mikor kell aratni. Megőrli a föld terméseit, kenyeret süt belőle. Tudja, mire jó a mezőnek füve, virágja. Tudja a csillagok járását, idő fordulását. Érti az állattal való bánást. Maga megépíti a házát, megcsinálja mindenféle kézhez való szerszámját. Némelyik nemes úr egyébhez se tud, mint a gerelyvetéshez vagy a nyilazáshoz; van, aki a betűt is érti, de nemigen tanul belőle; de olyan is akad, akinek a jó falaton, jó kortyon kívül egyéb tudománya sincsen. A parasztnak a kapálás a legkisebb tudománya, most már elhiszitek, hogy ehhez is érteni kell. Azt is elhiszitek ugye, hogy megérdemel a lakomán egy áldást az is, aki a szőlőt kapálta.