Galgóczi Móni   Majdnem két év telt el azóta, hogy a varázslók uralta Londonban egy renegát varázsló (Simon Lovelace) fellázadt, majd elbukott (a részleteket lásd a Bratinaeus-trilógia első kötetében, A szamarkandi amulettben). Az akkor még csupán varázslótanonc Nathaniel (vagy ahogy mindenki ismeri: John Mandrake) azóta betöltötte tizennegyedik életévét, és csatlakozott az új mestere által vezetett Állambiztonsági Minisztérium alosztályához, a Belső Elhárításhoz, ahol mostanra a Belső Elhárítási Miniszter asszisztense lett, és az Ellenállás néven ismert titokzatos csoport után nyomoz. Bár feladata nem egyszerű, és nyomozása eddig nem is járt különösebb sikerrel (sőt, valójában semmilyennel), a fiú alapvetően bízik abban, hogy hamarosan eredményeket tud felmutatni. Csakhogy a varázslók uralta Londonban egyre szaporodnak a rejtélyes bűnesetek, amelyekkel mindenki az Ellenállást vádolja. Persze nem egészen ok nélkül, ám Nathaniel szerint a páratlan erejű varázstárgyak eltűnése és a hihetetlen mértékű pusztítás mögött nem állhat az egyszerű emberekből álló csoport. De akkor kinek áll érdekében az egyre nagyobb méreteket öltő káosz? Az események miatt Nathanielre is egyre nagyobb nyomás nehezedik. Ha nem tud eredményeket felmutatni… nos erre jobb nem is gondolni. Pláne, hogy a miniszterelnök is folyamatosan szemmel tartja az előrehaladását. Aztán egyszer csak megtörténik a baj: Nathaniel az általa eddig látott legnagyobb hatalmi harc kellős közepén találja magát, és csak menet közben döbben rá, hogy nem csupán egyedül maradt, hanem mások eszközeként sodródik. Tehetetlenül. Vagy legalábbis majdnem tehetetlenül. Mert ott van Bartinaeus… Ennyit Nathanielről és Bartimaeusról. Hiszen a könyvnek nem csupán ők a főszereplői, hanem egy fiatal lány, Kitty is rendkívül fontos szerephez jut. Ő, mint az Ellenállás egyetlen túlélője… Jonathan Stroud a trilógia második kötetében kibővíti a mesélők számát, ezzel szélesítve a látószöget. Míg A szamarkandi amulett két, addig A gólem szeme három szereplő szemszögéből és értelmezésében meséli el az eseményeket, amik ugyan egy kicsit lassan indulnak be, ám a végére jócskán felpörögnek. Nathaniel sokkal kevésbé szimpatikus, mint az első részben, hiszen túl sok időt töltött pökhendi varázslók között, ám Kitty személye (aki szintén nem tökéletes, ám sokkal őszintébb és emberibb) remek ellenpontként funkcionál mellette, kiemelve pozitív és negatív tulajdonságait egyaránt. Bartimaeus talán egy kicsit kevésbé szellemes, mint korábban, de ez betudható annak is, hogy elveszítette az újdonság varázsát. Nathaniellel folyatott vitái és folyamatos szembenállásuk szintén felhívja a figyelmet a fiú jellemére, ami ugyan nem reménytelen, de ha így megy tovább, komolyan aggódhatunk érte. Jonathan Stroud trilógiája legalább annyira összetett és kidolgozott, mint J. K. Rowling Harry Potter sorozata, csak máshová helyezi a hangsúlyt. Stroud főszereplője nem éppen tiszta lelkű, önzetlen „lovag”, hanem egy karrierista kiskamasz, aki gyermekkora frusztrációit ambíciókká alakította, és most töretlenül halad a kitűzött cél megvalósítása felé. Harry Potter viszont éppen az ellenkezője. Vele azonosulva az olvasó más értékeket tart fontosnak, személyiségének más aspektusai törhetnek elő a tudatalatti homályából. Persze nem biztos, hogy ez jó. Vagy jobb, mint a másik. Egyszerűen csak más. Hasonlóság ide, különbség oda, a Bartimaeus-trilógia kötetei tökéletesen alkalmasak arra, hogy néhány kellemes órát szerezzenek gyermekeknek, és gyermeklelkű felnőtteknek egyaránt.