Milán Küszködő kamaszok Ahhoz, hogy egy regényt besoroljak a „jó” és a „rossz” könyvek közé, nálam nagy szerepet játszik az, hogy mekkora szavakat használ az írója és azokkal a szavakkal mekkora gondolatokat ébreszt bennem. Eszerint az én univerzumomban négyféle regény létezik. Az egyik (és a legjobb típus) az, amelyik kis szavakkal nagy gondolatokat ébreszt. Ennél eggyel gyengébb, de még mindig jó kategória az, amelyik nagy szavakat használ és ezekkel éri el, hogy nagy gondolatok jussanak eszembe. Ezután jön a harmadik kategória, ami a kis szavakkal operáló, kis gondolatokat ébresztő regényeket tartalmazza - még ez a kategória is a „kicsit jó” megfelelője. Rossz csak az a regény lehet, amelyik nagy szavakkal dobálózik és kis gondolatokat, vagy azokat sem ébreszt. Jó hír, hogy Markus Zusak javarészt kis szavakat használ A kispályásban, és innentől már óriási bakot nem lőhet. A kispályás A könyvtolvajt is jegyző ausztrál író, Markus Zusak első regénye. Főszereplője Cameron Wolfe, egy hatfős család legkisebb gyereke. Cameron épp kamaszodik és ennek minden velejárójával meg kell küzdenie. Nem könnyű feladat, főleg ha az ember nem a menők társaságát gazdagítja. Márpedig Cameron távolról sem nevezhető menőnek, és ebben nem segít családjában elfoglalt pozíciója sem. Egyrészt egy szobában lakik fiatalabb bátyjával, Rubennel, aki azzal igyekszik kitölteni fiatalságának üres óráit, hogy pitiáner bűncselekményeket eszel ki. Ezekben persze Cameronnak is fontos szerepeket szán, de szerencsére soha nem valósítják meg terveiket... kivéve egyet. Ennek ellenére folyamatosan bajba kerülnek ők ketten, ami miatt a szüleik állandó szégyenben élnek. Nem lehet könnyű így felnőni, pláne, hogy van egy idősebb bátyjuk is, aki ráadásul szöges ellentéte a Cameron-Ruben párosnak: jó munkája van, jó focista, izmos, okos. Steve született győztes, és nem átallja öccsei orra alá dörgölni a köztük (Steve és az öccsei közt) lévő különbséget. A család hatodik tagja Cameron nővére, Sarah, aki a könyv első felét a pasija nyelvére tekeredve tölti, a másodikat pedig a szobájában, összetört szívvel. És ha ez még mindig nem lenne elég Cameronnak, beleszeret egy lányba is, akinek a szüleinél Cameron és apja szombatonként vízvezetéket szerel. Ez a szerelem sokunkban felidézheti az első plátói tiniszerelmeket: Cameron a Rebeccával való rövidke találkozások közti egy hétben mást se csinál, mint a következő szombatra gondol. S hogy mindez hova fut ki, azt most természetesen nem mondom el, de egy biztos: Cameron igyekszik mindenből kihozni a legjobbat, mert ahogy ő is fogalmaz: ő nem vesztes, hanem egy harcos. Keresi a válaszokat az élet nagy kérdéseire, és folyamatosan próbál rájönni arra, hogy vajon ki is ő valójában. Ahogy már mondtam, Zusak próbálja távol tartani magát a nagy szavaktól, ami jobbára sikerül is neki. Sajnos az utolsó pár oldalon nem tud ellenállni a vonzerejüknek, én pedig hallom a saját csontjaimat ropogni a súlyuk alatt. Szerencsére nem kezdte el hamarabb használni őket, mert így tényleg érdekelt végig a történet, pontosabban az első kötet, és kézbe fogom venni a folytatásokat is. Zusak ugyanis még két regényt írt a Wolfe fivérekről. Az írónak sikerült létrehoznia egy szerethető főszereplőt, akivel azonosulni tudnak az olvasók, és ha nem hagytam volna már magam mögött a kamaszkor éveit, akkor minden bizonnyal sokkal türelmetlenebbül várnám az újabb köteteket.