Nemcsak a főhős fekete ebben a könyvben, fekete a könyv írója is. Valószínűleg a Bud vagyok, uram! az első olyan magyar nyelvű gyerekkönyv, amelynek szerzője afroamerikai író. A történet kitalált, de vannak önéletrajzi elemei. Elsősorban a figurák szintjén. Curtis az övéinek ajánlotta regényét, akiknek a dédszülei még rabszolgák voltak. „Ajánlom a könyvet – írta – nagyszüleimnek, rokonaimnak, barátaimnak és mindazoknak, akik sorsukkal, életükkel modellül szolgáltak könyvem megírásához.” Ez a kamaszoknak szóló regény nemrég elnyerte az Amerikai Gyermekkönyvtárosok Szövetségének díját. Kár, hogy a mű eredeti címe (Bud, Not Buddy, azaz Bud, nem Buddy) egészen egyszerűen megtarthatatlan volt. A magyar gyerekolvasók számára csak a szövegvilág befogadása során nyerte volna el jelentését. Nem valószínű ugyanis, hogy érzékelni tudnák a Bud és a Buddy közötti különbséget, hogy ismernék a Bud szó jelentését. A Bud név jelentése bimbó. Olyasmit jelent, amiben ott van a még meg nem született virág. Sok minden kell ahhoz, hogy ki tudjon nyílni. Ahogy Bud anyja mondta hajdan, a bimbó egy darab „ökölbe szorított szeretet”. A Buddy kutyanév, „embert csak az szólít így, aki csak tetteti a barátságot – mondta. A te neved Bud, és nem Buddy. Pont.” Ezek a mondatok olyanok a kiskamasz számára, mint a testamentum. Sokszor mondjuk, hogy a kortárs gyermekirodalom a sémákkal, modellekkel való szakításra nevel. Ez igaz is. De hányszor csodálkozunk rá arra, hogy mennyi sémát, klisét őriz meg az irodalom tradicionális kellékei közül. Curtis a regény cselekményét az 1990-es évek végén is az utazás ősi motívumára építi. Bud kikerül a nevelőotthonból, szökik a rettenetes nevelőszülőktől, eljut a bódévárosok egyikébe (minden nagyváros szélén ott állnak akkoriban), fel szeretne jutni egy nyugatra induló vonatra (az utóbbi jelenetek idézik fel a leginkább Steinbeck regényének világát), végül gyalog indul el Flintből Grand Rapidsbe, ahol az apját reméli megtalálni. A mesékből ismert szüntelen, szakadatlan keresés motívuma is ott van a történetben. Budban még mindig ott él a mesék legkisebb fia. Vágyálomképekkel indul útnak. A „kincsei” (fotó az anyjáról, titokzatos kövek, szóró- lapok, melyek révén zenész apját szeretné megtalálni) nem a tarisznyájában, hanem a kofferében vannak. Ha valami elvész belőlük, csodálatos módon megkerül. Mitizálódik ez a koffer meg a kincsek. Szinte mágikus erővel repül vissza Budhoz egy elveszett szórólap. Ezen a bizonyos úton nem hiányoznak a mesék figuráira emlékeztető szereplők és szerepkörök sem. (A nevelőszülők túltesznek a mesék gonosz mostoháin, ugyanakkor a „mintha-szülők” betöltik az adományozók szerepkörét, a könyvtárosnő a jó tündérek leszármazottja, s még inkább az Miss Thomas, énekesnő. De nincs az a mesefigura, aki különbül betöltené a segítő szerepkörét, mint Lefty Lewis, a teherautó-sofőr, aki nélkül Bud sohasem érne Flintből Grand Rapidsbe. Pedig Bud először vámpírnak nézi. A mi gyerekeink kezébe csak mostanában kerülnek azok a könyvek, amelyek ennek az amerikai kisfiúnak már megzavarták a fejét. Szegény jó Lefty Lewis azért kerül gyanúba, mert kocsijával emberi vért szállít a kórházaknak. „… rengeteg vámpíros filmet láttam és könyvet olvastam – töpreng Bud –, de soha, egyikben sem szerepelt olyan vámpír, aki tudott autót vezetni. De azért nem akartam semmit sem kockáztatni. – Kérem, uram, megmutatná a fogait?” – kérdezi. Az utazás, keresés motívumán kívül akad még néhány nagyon ismerős klisé a regényben. A szerencsés sorsfordulatot Curtis úgy készíti elő, és úgy teljesíti be, mint Dickens a Twist Olivérben. Dickensnek fel szoktuk róni a romantikától kölcsönzött, jól kiszámítható véletlenekkel való mesterkedést a regény végén. Ártott a könyvnek. Nem igazán öntörvényű így ez a valóban nagy történet. A mindent feloldó, mindenáron boldog vég bizonyára belejátszott abba, hogy Dickens regénye egyszer csak az ifjúsági regények között találta magát. Még a kamasszal is szeretnénk elhitetni, hogy a valóságban erkölcsi világrend uralkodik. Éppen ezért az ifjúsági regény az, aminek világképébe nemigen fér bele, hogy a szenvedések hiábavalóak, hogy sors és érdem között nincs összhang. Mindez a mese és a romantika öröksége. Régi, romantikus kliséket használ Curtis is, ahogy titkokat old meg. Ami a Twist Olivérben egy festmény szerepe, az itt egy fotó a halott anyáról. Olivér is nagyapára lel, Bud is. Hazatalál. Az anyja leányszobájában hajthatja álomra a fejét. A regényt, mint annyi minden mást az ifjúsági prózában, Damokos Kata fordította. Teljesítménye most is méltó az eredeti műhöz. Néhány kifejezésével azonban mégiscsak békétlenkedem. A világválság éveit Amerikában valóban a „nagy depresszió” éveinek hívták. És ez néha a fordításból is kitörölhetetlen. De magyarul mégiscsak furcsa, ha azt mondják a gazdasági bajokra, hogy: „Nem látod, depresszió van!” Nálunk másra foglalódott le a szó. – Nem terjeszteném ifjúsági regényben azt a szlenget sem, ami a politikából szivárgott át mindennapi életünkbe, és rossz hangsúllyal ejtve iszonyúan kopott máris. (l. „Az egy dolog…”) – Vigyáznék a „haver” szóval is. Bud szavajárása a könyvben. („Haver, végre találtam magamnak egy rokont, és erre eltűnik…” „Haver, még az életben nem feküdtem ilyen puhán…” „Haver, lépj le!”) Másra cseréltem volna. Ez így, ilyen mennyiségben sokáig Hofi Gézáé. Hogy a gyerek ezt nem érzékeli?! De Curtis könyve a családi könyvek közé tartozik, valahogy úgy, ahogy van már családi film. Az előbbit közösen olvassuk, az utóbbit közösen nézzük. Bud, a néger kisfiú egy szenvedéstörténet stációit járja végig. Christopher Paul Curtis van olyan jó író, hogy az olvasó átéléssel tarthat vele. Curtis egy kemény és könyörtelen világról igazat mond és „mesél”. Az olvasó a regényhőssel együtt fél, éhezik, szökik. Reményt csinál a semmiből is. És van is remény. A jósággal mindig a kellő időben és olyan gyakran találkozik, mint a mesehősök. Leckeként semmit se kap, mégis nagyon fontos dolgot él át. Azt, hogy milyen nehéz másnak lenni. Nemcsak feketének, szegénynek, árvának, hanem egyszerűen másnak, mint amilyenek a többiek. Jó és fontos könyv a Bud vagyok, uram! Olyasmiről beszél, amiről a magyar ifjúsági regény csak igen ritka pillanatokban szólalt meg, és nagyon régóta hallgat. Komáromi Gabriella Forrás: Élet és Irodalom