Ezzel kapcsolatban erős volt a gyanúm Eino, a kíváncsi óratörpe történetét olvasván (Kalle troll mesehősöktől eltérő viselkedését még nem feltétlenül így magyaráztam), és feltevésem igazolást nyert nemcsak a következő mesével (amelyben Jesper, a kis hablegény épp olyan, mint egy beszélni még nem tudó kistesó – tán mert pontosan az is: Gertrúd, Gréta, Freja, Frida, Jutta és Jütte nevű hableányok kisöccse, aki „még nem tudott beszélni, és a száján szavak helyett csak érthetetlen bugyborékolás ment ki, / énekhangok helyett pedig csak éles kis sikkantások jöttek ki a torkán / a zsenge életkor folytán”); szóval nemcsak következő mesével nyert igazolást feltevésem, hanem egy interjúval is, amelyben a szerző elmondta: a négy meséből három a gyerekeinek szól, a főszereplőket is róluk mintázta.    Nagyon rendes dolog ez (tudom, mit beszélek), és ha amúgy nem szórakoztam volna remekül, akkor is facsarodott volna egyet szülői szívem a felismeréstől. De remekül szórakoztam első olvasáskor, és azóta is, valahányszor a kezembe kerül a kötet. Varró Dániel verses meséit olvasva az állandó örömérzetnek legalább három forrása van: egyrészt maga a történet, a cselekmény a maga meglepő, olykor meghökkentő fordulataival; másrészt – és tulajdonképpen elsősorban – a forma; harmadrészt – némiképp a formából következően is, de nem csak –: a nyelv.   Varró cselekményszövése azt a hagyományt követi, amelyet méltán nevezhetünk Lázár Ervininek, jelesül hogy egy ismerős népmesei szituációt egyszer csak fejtetőre állít, nem népmesei módon old meg. Ebben a nem népmesei megoldásban jócskán szerepet kap a humor („Balszerencséd, hogy öregapádnak szólítottál, mert nem szeretem, ha megjegyzéseket tesznek a koromra”), és az a bizonyos gyermeki viselkedés, amelyet már említettem, és amelyet Varró tökéletesen – és tökéletes empátiával – ábrázol. A főhősök megválasztása már az alapszituációkat is mulatságosan kitekertté teszi: ha troll az illető, természetes, hogy felfal négy vikinget, ha hablegény, hát az, hogy szeretne a nővéreivel halálba csalni hajósokat. A megfelelő arányok miatt meseolvasási stratégiánk nem sérül, szurkolunk a főhősnek, együtt érzünk vele.    A kíváncsi óratörpe nem csak tetteivel akarja kivívni együttérzésünket: gondolatait állandóan közvetíti, megállás nélkül beszél, magyarázkodik. (Aki ismeri az Akinek a kedve dacos című kötetből a Magyarázkodót, afféle szólamokat képzeljen el, sokat.) Bevallom, én ezeken a monológokon-párbeszédeken mulatok a legharsányabban, noha gyerekeim szerint Kalle troll minden népmesei küzdelmet nélkülöző „problémamegoldása”… nagyobbat üt. Ők nyilván kevésbé ismernek magukra  – a kíváncsira, a gyermekire, a Marshmallow-teszten mindig elbukóra – Einóban. Le kell szögeznem, a szerző nem figurázza ki a gyerekeket, nem kacsint össze mindentudón a felnőtt olvasókkal, hanem csak bemutat, rendkívüli (nyelvi) pontossággal.   „»FONTOS! TILOS! VIGYÁZZ! VESZÉLY! SEMMIKÉPPEN HOZZÁ NE ÉRJ!« Elmélázott a kis Eino, a jó szóra juszt se hajló, a kíváncsi lébenkanál, megkérdezte mélán magát: »Hozzáérek, akkor mi van? Mi volna, ha kézbe venném, némiképp megnézegetném, csak egy csöppet csavargatnám, ez lenne a csocsólabdám, megkóstolnám, milyen ízű, hajigálnám, milyen ívű, kipróbálnám, milyen kemény, lakkaszörppel leönteném?«”   A nyelv mindig is készséges eszköze volt Varró Dánielnek. Az elmúlt húsz évben talán meg is szoktuk, talán bele is kényelmesedtünk abba, hogy van egy költőnk, aki erőlködés nélkül ötvöz klasszikus formát aktuális szlenggel. Az a legkevesebb, hogy felbukkan nála egy „bébikönnyű” vagy hogy önálló főnévként használja a "ripityát" („illesztget rá ripityákat”) – lenyűgöző leleményeit oldalhosszan idézhetnénk. Amiképpen a kulturális utalásokat is, amelyeknek egy részét valószínűleg nem értik a gyerekek (miért van az, hogy Dániában „rendszerint valami bűzlik”), mégsem lógnak teherként a szövegen (mert „reggelire is nyers halas szendvicset esznek, és nem müzlit”).   És talán idéznék is többet – „lám, csak jó az isten, jót ád, / van kék színben pont egy pótágy” –, de e kis megingás után nem teszem, mert nem beszéltem még a kötet negyedik meséjéről. A leprikónok átka „csupa játék, kockázat és kaland”: játszani hívja az olvasót, s ezúttal bőven többről van szó nyelvi játéknál. A Magyarországon a rendszerváltás után megjelenő fantasy játékkönyvek mintájára Varró Dániel egy olyan kalandot alkotott meg, amelyben „mint hős viking vitézke” hozhatunk döntéseket, és indulhatunk el megmenteni falunkat, hol „badarság üt tanyát”. Az út során a választási lehetőségek valósak, a kaland igazi és izgalmas, s mindez a legmagasabb színvonalú versbe szedve történik.    A lányaimmal többször végigjátszottuk a nagy küldetést. A nyolcéves mindig megfontolt döntéseket hozott (és könnyűszerrel azonosult a kistestvérét olykor nyűgnek érző főhős szerepével). De a kicsi is részt vett a játékban: annyira lenyűgözte, hogy egy mese tényleg a döntéseire kíváncsi, igazi kalandra hívja, hogy elkezdte eljátszani az aktuális történéseket, bepakolt képzeletbeli hátizsákjába stb. (amitől én elolvadtam, nővére pedig még inkább azonosult kistestvérét nyűgnek érző főhősünkkel). A mese azonban még az efféle érzéseket is helyre teszi: a kaland során a tekertagyú kistestvérre ugyanúgy szükség van, mint a szárnyas háziállatra, a Sigmund nevű vadmalacra. (Rossz hír az internetes trolloknak, hogy a kötet négy meséje pedagógiailag is tökéletesen rendben van.)   A mesék mitikus szereplői a szomjas trolltól a leprikónokig Maros Krisztina szellemes rajzain jelennek meg. A borító-és könyvtervet is jegyző alkotó nem először illusztrálja a szerző verseit, ám kétségtelenül ez a legszebb közös könyvtárgyuk. Méltó a tavalyi év legragyogóbb gyerekkönyv-teljesítményéhez. Varró úr, sipkám emelintem! Tamás Zsuzsa Forrás: revizoronline.com