Napraforgó is magányos, főleg miután apjának egy baleset során nyoma vész. Bronzék családja befogadja a kislányt és a szeretettel teli kis közösségben mély érzelmi kapcsolat, igazi barátság alakul ki közöttük. A fordulatos cselekmény mellett hangsúlyos a regény lírai hangvétele is. Az író az érdekfeszítő történetben lényeges emberi dolgokról beszél: lemondásról, például, hogy - a család elsőként nem a saját fiát íratja be iskolába, hanem a befogadott kislányt. - Összefogásról: hiszen szegénységük ellenére mégis képesek összegyűjteni az ehhez szükséges pénzt. - Hogyan kezdi el Napraforgó írni tanítani néma bátyját? - Hogyan és miért készül a tökvirág-lámpás vagy éppen a vágyott aranytarackfű-ház? A fejezetek során mindezek rendkívül érzékletesen, ugyanakkor a fiatalabb generáció számára érthető nyelven bontakoznak ki. Tanulságos és lebilincselő olvasmány felnőtteknek is, hiszen a két gyermek kapcsolatán keresztül a kínai lélek érzékenységéről és feltétlen odaadásáról is nagyon sokat megtudhatunk...    Részletek a Bronz és Napraforgó című könyvből Napraforgó rámutatott az égen izzó korongra, azután fogott egy pálcát és két betűt rajzolt a földre. Hangosan felolvasta őket: “Taiyang... a nap.” Újra és újra meghúzta a betűk körvonalait, írás közben megnevezve az összes ecsetvonást. „Heng (vízszintes vonal), bie (balra ereszkedő), ca (jobbra ereszkedő) és végül a dián (pont). Ez tai...” Talált egy botot Bronznak is, és arra bíztatta, hogy másolja le, amit ő leírt. Bronz erősen koncentrált. Ő volt az idősebb, ezért szokatlan volt neki, hogy Napraforgó tanítja őt. Lassan kezdett alábukni a nap, az egyik fáról egy levél komótosan megindult a föld felé. Ekkor Napraforgó rámutatott a lehulló levélre, figyelte, majd megszólalt: „Luo...hullik, luo xia qu... lehullik.” A levél pedig, akárha pillangó lenne letelepedett egy fűcsomóra. Bronz éhezte a tudást, szinte falta a betűket, amelyeket Napraforgó ismert, és noteszéből a földbe karcolt. Soha nem álltak meg. Bárhová is mentek, bármint is láttak, Bronz mindennek tudni kívánta a jelét... Szemében az őt körülvevő gyönyörű világ átalakult a betűk varázslatos világává. A nap gyönyörűbbé, élénkebbé és csábítóbbá vált, mint bármikor előtte. Akárcsak a hold, az égbolt, a föld, a szél, az eső... minden új életre kelt. És Bronz, akinek az időjárástól függetlenül a rizsföldeket kellett járnia, ugyancsak megváltozott. Nyugodtabb volt, mint régen.   A pekingi Cao Wenxuan író az első kínai szerző, aki elnyerte a Hans Christian Andersen díjat 2016-ban. A díj a legrangosabbnak számít a területen – írja a BBC News. – Sokan kis Nobel-díjnak hívják. A szerző, aki a pekingi egyetemen kínai nyelvet és gyermekirodalmat tanít, jól ismert név kínai irodalmi körökben, és több irodalmi díjat is elnyert hazájában.   Különösen azon könyvei elismertek, amelyek az ötvenes-hatvanas években játszódnak vidéken, Kínában, és gyermekkori élményeit örökíti meg bennük. Az 1954-ben született Cao roppant szegénységben nőtt fel Kína Jiangsu tartományában, ahol az apja iskolaigazgató volt. Az egyik könyvében, amelyben gyermekkorára emlékszik vissza, azt írja, gyakran alig volt mit enniük. ,,A szülőfalum arról volt ismeretes, hogy nagy volt ott a szegénység. A családom napról napra nyomorgott.” ,,Füvet gyűjtöttem a folyópartról. Anyám ezt wokban megpirította, és azt mondta, pirított zellert készít nekem belőle.” A Gyerekkönyvek Nemzetközi Tanácsa (IBBY), amely kiosztja a Hans Christian Andersen díjakat, az írta: ,, …gyermekkora, bár anyagiakban szűkölködő volt, érzelmileg és esztétikai szempontból páratlan gazdagságot mutat” – ennek jelei pedig írásművészetében is fellelhetőek. Cao egyik legismertebb könyve, amely több fordításban is megjelent, 2005-ös kötete, a Bronze and Sunflower (Bronz és Napraforgó). Egy fiatal lány, Napraforgó történetét mondja el, akit művész apjával együtt vidéki földműves munkára kényszerítenek és kitelepítik őket. Ez sok millió kínai sorsa volt a hatvanas-hetvenes években. Összebarátkozik Bronzzal, a parasztfiúval, aki meggyőzi a családját arról, hogy fogadják be Napraforgót miután meghal az apja és vigyáz rá, amíg ő viszont írni és olvasni tanítja. A kritikák kiemelték a történet alakítása mellett Cao lírikus prózáját is.