Könyves blog Egy előre lefoglalt koncertidőpont és egy fiókból előhúzott mese – nagyon leegyszerűsítve ez kellett ahhoz, hogy megszülessen az Igazi karácsony című kötet. Farkasházi Réka és a Tintanyúl zenekar éppen egy februári koncert után volt, amikor megtudták, hogy december 10-re már időpontjuk van a MOM-ba. Igazi karácsonyi időpontnak tűnt, így a címen aztán nem is kellett sokat gondolkodniuk, szinte adta magát. A kérdés már csak az volt, hogy milyen dalokat mutassanak be, a zenekar tagjait ugyanis az április nem igazán ringatta karácsonyi hangulatba. Farkasházi Réka – ahogy a keddi könyvbemutatón is elmondta – tudta, hogy neki személy szerint mit jelent az igazi karácsony, viszont szerette volna ezt a zenésztársainak is átadni. Végül telefonos segítséget kért, és felhívta Boldizsár Ildikó író-meseterapeutát (korábbi interjúnk vele ITT olvasható), aki belenyúlt a fiókjába, és előhúzta a Gyöngyszemű Lány című meséjét. Boldizsár Ildikó évek óta ír egy mesefolyamot egy vak kislányról; ebben a mesében a kislány szeretné látni a karácsonyt, és hamarosan megtapasztalja, hogy a karácsony nemcsak neki, hanem mindenkinek láthatatlan. Ez a mese képezi az alapját a most megjelent Igazi karácsony című kötetnek, melyet Szimonidesz Hajnalka meghitt, légies rajzai illusztrálnak, és ez a mese inspirálta a kötethez tartozó CD dalait és hangjátékát is. A könyv bemutatóján szó esett a mesék gyógyító erejéről is, de Boldizsár Ildikó fontosnak tartotta leszögezni, hogy nem önmagában a mese gyógyít, hanem sokkal inkább a mesékkel való kapcsolat. "Minél szélesebb spektrumú, annál nagyobb eséllyel hat a lélekre" – mondta. Hozzátette azt is, ha az esti mese egy lesz a kipipálandó feladatok közül, akkor nem fog működni. Az esti mese szerepe nem más, minthogy a gyerek és a felnőtt is „az Óperenciás-tengeren túlra” kerüljön, és letegye az aznapi nyűgöket. Az esti mese alatt végre közös sztoriban vagyunk a gyerekkel, és olyan minőségben lehetünk együtt vele, amire amúgy napközben nincs időnk. A könyv a Kolibri gondozásában jelent meg, és a bevétellel – a Csodapont Alapítvány segítségével – a KórházSuli programot támogatják. Utóbbi olyan súlyos betegségből gyógyuló gyerekek oktatását segíti elő, akik hosszú ideig kénytelenek kórházban vagy otthon lenni, és kiesnek a tanulásból és a közösségi életből. A KórházSuli keretein belül középiskolás és egyetemista önkéntesek segítenek abban, hogy ezek a gyerekek pótolhassák a lemaradásukat és a tanulmányaikban lépést tarthassanak a kortársaikkal. (Kiss Orsi)   A gyöngyszemű lány Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy leány, akinek két igazgyöngy fénylett a szeme helyén. Nem afféle mesebeli igazgyöngyök voltak ezek, ame­lyek oly híressé és gazdaggá tették volna, hogy királyok és hercegek versengje­nek a kegyeiért. Ó, nem! Ezek az igazgyöngyök szépek voltak ugyan, szebbeket sehol sem találhatnánk kerek e világon, de egy bajuk mégiscsak volt: nem lehe­tett velük látni.   A leány születése óta sötétben élt, ám mégis olyan fényességet árasztott maga körül, hogy aki látta, megcsodálta. Kislány volt még, amikor az édesanyja ész­revette, hogy a parányi igazgyöngyök fényleni kezdenek, és ahogy a kislány nő, egyre erősebb lesz a fényük. A kislány persze mit sem sejtett ebből, hisz azt sem tudta, mi az, hogy igazgyöngy, azt pedig még kevésbé, hogy mi az a fény. Nem látta soha fölkelni a Napot, és nem tudta, milyen alakú a Hold. A csil­lagokat is csak maga elé képzelte. Nem tudta megkülönböztetni a villám cikázá­sát a tűz fényétől vagy a gyertya pislákolásától, és nem tudta azt sem, miért más a virággal borított nyári rét, mint a téli hómező. Azt sem ismerte, milyen a sárga, milyen a kék, azt pedig még kevésbé, hogy milyen lehet a zöld és milyen a piros. Egyetlen színt ismert csak: a feketét. Nem látott fákat, madarakat és állatokat, és legnagyobb bánatára nem láthatta édesapja arcát és édesanyja mosolyát sem.   Így igaz, ahogy mondom: soha nem látott még mosolygó arcot, mégis ismerte a mosolyokat. Ha valaki, akárcsak távolról is, rámosolygott, melegség vette körül, és erről a melegségről azonnal fölismerte a mosolygást. És így volt a többi dolog­gal is. Nem látta soha fölkelni a Napot, de ismerte a Nap érintését, és álmatlan éjjeleken a Hold titkait is kifürkészte. Nem látta a fákat, de ismerte a susogásukat, mert a fák minden éjjel újabb és újabb történeteket meséltek neki. Nem látott madarakat sem, de a hangjukról fölismerte őket, és a madarak nyelvét is jól értette. Az állatokat is a hangjuk alapján tudta megkülönböztetni, s még véletlenül sem keverte össze a kutyát a macskával, a tehenet a kakassal, vagy a széncinegét a kék cinegével. A leány a kezével ismerte meg a föld keménységét, a vizek puhaságát meg a homok selymességét. Simogatni tudta a szeleket, mert a szelek megtanították őt simogatni. És kezébe tudta venni a hópelyheket, mert a hópelyhek megtanítot­ták őt figyelni, és játszani tudott az esőcseppekkel, mert az esőcseppek megtaní­tották örülni. A Gyöngyszemű Lány az illatokat és az ízeket ismerte legjobban. Mivel nem látta a színeket, édesanyja azt mesélte neki, hogy a kék égnek vaníliafagylalt-íze van, a kizöldült fű olyan, mint a savanyúalma, a sárga virágok pedig a méz ízére hasonlítanak. A hajnali ébredésnek málna íze volt, az eső a főtt kukorica ízére hasonlított Ébredéskor málnaszemek gurultak a párnán, az esős napokon főtt kukoricaszemek peregtek ujjai között. A Gyöngyszemű Lány szerette édesanyja meséit, mert úgy érezte, hogy mese közben mindent lát, amiről édesanyja mesél. Nem a szemével látott ilyenkor, de a mesék már csak ilyenek: nem a szemnek mutatják meg magukat. Azt mondtam, hogy a Gyöngyszemű Lány a szeme nélkül is látott mindent, és ez valóban így volt. Egy valamit azonban nem tudott látni, bárhogy próbálko­zott is. És ez a valami nem volt más, mint a karácsony. Édesanyja hiába mesélt neki a fenyők mindenütt keresztet formáló ágairól, hiába adta kezébe a szúrós ágakat meg a csillogó üveggömböket, és hiába sütötte meg a legfinomabb mézes­kalácsokat, a Gyöngyszemű Lány sírva mondogatta: „Nem látom! Nem látom! A karácsonyt sehogyan sem látom!" Akkor az édesanyja az ajándékokról mesélt neki, amelyeket a karácsonyfa alatt találnak az emberek. Elmesélte, hogy vannak gömbölyű, szögletes és összevissza formájú ajándékok, amelyek különféle színekben pompáznak. A Gyöngyszemű Lány abbahagyta a sírást, és megkérdezte: - Az ajándék milyen ízű? - Az attól függ, ki adja és hogyan - felelte az édesanyja. - De azt hiszem, hogy a karácsonyi ajándék más, mint a többi ajándék. - Miért más? - kíváncsiskodott a kislány. - Azért - válaszolta töprengve az édesanyja. -, mert a karácsonyi ajándékot akkor is megkapod, ha nem beszélsz róla senkinek. - Más, mint a születésnapi ajándék? - Egészen más. A születésnapi ajándékkal téged ünnepelünk. Megünnepeljük azt. hogy mennyit nőttél, mennyit okosodtál egy év alatt. A karácsonyi ajándék pedig olyan... - Milyen? - A karácsonyi ajándékkal nem téged ünnepelünk. - Hanem mit? - kérdezte türelmetlenül a Gyöngyszemű Lány. Édesanya magához húzta a kislányt. - Karácsonykor azok a kívánságok teljesülnek, amelyek a szív mélyén rejtőz­nek. A karácsony a titkos kívánságok titokzatos útja! Senki nem tudja igazán, mi történik ezen az éjjelen... De én azt hiszem, hogy a karácsonyi ajándékokkal a titkos kívánságok titokzatos útját ünnepeljük. A Gyöngyszemű Lány nem értette pontosan édesanyja szavait. Fejében egyet­len mondat csilingelt: „Karácsonykor azok a kívánságok teljesülnek, amelyek a szív mélyén rejtőznek". Az ő szívében is rejtőzött egy titkos kívánság. Látni akarta a karácsonyt! Nem tapintani, szagolni, ízlelni és hallani, mint a többi dolgot, hanem LÁTNI! Életében először látni akart! Esténként, amikor álomra hajtotta a fejét, másra sem tudott gondolni, mint erre a kívánságára. Elsuttogta a szélnek, a hónak, az ablakot beborító jégvirág­nak, és a napsugaraknak: „Látni szeretném a Karácsonyt!" És a szél, a hó, a jég­virág és a napsugár tovább adták a kívánságot. A szél elröpítette, a hó magába zárta, a jégvirág kikristályosította, a napsugár pedig szerteszórta, s mire eljött a karácsony, a Gyöngyszemű Lány suttogása már tizenkétszer bejárta a világot, keresztül-kasul átrepült a jéghegyeken, óceánokon, erdőkőn és városokon, meg­ült a házak tetején, a templomtornyokon és a legmagasabb hegyormokon, lezú­dult a sebes hegyi patakokkal, és ott volt minden hópehelyben. Így érkezett el a karácsony. A Gyöngyszemű Lány már reggel ünneplőbe öltö­zött, aztán odaült az ablak elé, és várta, hogy a kívánsága teljesüljön. Dél lett, és nem történt semmi. Délutánba hajlott az idő, és még mindig nem történt semmi. És az este is eljött, de Gyöngyszemű még mindig nem látta a karácsonyt. Szeméből apró gyöngyök kezdtek hullani, és sírása az erdőig hallatszott. És akkor történt valami. A szeméből hulló apró gyöngyök gurulni kezdtek a padlón, és egyre fényesebbé váltak. Kopogásuk előbb lágy muzsikává szelí­dült, majd lassan minden gyöngy olyan messzire zengő hangot hallatott, mint a jégen szánkázó, megannyi széttört jégszilánk. Gyöngyszimfónia vagy jégszim­fónia volt ez? Ki tudná megmondani? Olyan zene, ami nem volt még a világ­ban. A könnyek zenéje, ami a fájdalomból fakadt. A Gyöngyszemű Lány hall­gatta a muzsikát, és arra gondolt, összeszedegeti a gyöngyöket, berakja mindet egy ládikóba, és ezt teszi a karácsonyfa alá. Letérdelt a padlóra, és kezével egyen­ként tapogatta ki a gyöngyöket. A gyöngyök a tenyerében is tovább muzsikáltak, és akkor sem hallgattak el, amikor a ládikóba zárta őket. Amikor összeszedte az utolsó darabot is, felállt, és messzire zengő ládikójával a karácsonyfa felé indult. Érezte, hogy a ládikó vezeti, nincs szüksége botra, és nincs szüksége arra sem, hogy a kezével tapogassa a bútorokat. Látott, pedig nem a szemét használta. És akkor ott, félúton a gyerekszoba és nappaliban álló karácsonyfa között, megértette, hogy a karácsony nemcsak neki, hanem mindenkinek láthatatlan. Mert nem a fenyők zöldjében, nem a gyertyák fényében, és nem is az ajándé­kok gömbölyűségében és szögletességében kell keresni, hanem a szív muzsikájá­ban. Ládikóval a kezében így ért a karácsonyfa elé a Gyöngyszemű Lány, aki látni szerette volna a karácsonyt, és akinek azóta is két igazgyöngy fénylik a szeme helyén.