discussion.blog    Egy kísértet története A véletlen folytán akadtam Cornelia Funke könyvére, amely azonnal megtetszett. Ahogyan pedig később olvastam róla, a kritikusok a „német Rowlingnak” nevezték el, amely elég szép kritikának számít. A szerző főként fantasy és kalandregényeket ír gyerekeknek, amelyek közül már számos történetét díjazták. A Kísértetvadászok jeges nyomon c. kötete pedig egy élvezetes és könnyed olvasmány, amelynek fő célcsoportjai a kisgyerekek. A tízéves Tomi egy napon váratlanul találkozik egy kísértetszellemmel a pincéjükben. A nagymamáján kívül senki nem hisz neki, de az öreg néni elküldi őt egy barátnőjéhez, aki sokkal többet tud a szellemekről, mint bárki a világon. Lebbencs Hedvig kísértetűző, aki tanácsot ad a fiúnak, hogyan üldözze el a szellemet a pincéjükből. Tominak pedig sikerülne is, de elüldözés helyett összebarátkozik a szellemmel, Hugóval. Ez pedig egy kalandos történetet indít el, amelynek főszereplői Tomi, Hugó és Lebbencs Hedvig. Összességében egy nagyon aranyos meséről van szó, amely gyermekeknek szóló kísértettörténet. Annyiban nem tartom jogosnak a Rowling címként, hogy ezt az idősebb korosztály közül kevesen szeretik, mert sokan valahogy kinőnek a mesékből. Abban azonban biztos vagyok, hogy a német gyerekekkel megszeretette az olvasást az ehhez hasonló regényeivel a szerző. Könnyed és olvasmányos, sőt gyermekbarát. Az egész olvasás közben azt éreztem, hogy ez tényleg gyerekeknek szól, de ettől függetlenül én is tudtam értékelni. A szereplők ötletesek voltak, bár gyermekkönyvre jellemzően annyira nem kidolgozottak a karakterek. Tomit alaposan megismerhettük, és szerintem mindenkinek szimpatikus lett a kisfiú. A nővéréről ez már nem mondható el, de tetszett a szerző humora. Ez többször is visszatérő volt a történetben, és nagyon imponált nekem, mert színt hozott a lineáris történetvezetésbe. A regény története voltaképpen nagyon egyszerű, de ettől élvezetes. Nekem tetszik az, amikor csak kikapcsol egy történet, és kíváncsi vagyok, hogy ebből mi fog kisülni. Nincsen komolyabb mondandó, vagy tanulság, de szórakoztató. Az ilyen regények csak az olvasás öröméről szólnak. Ezt pedig még élvezetesebbé teszik az illusztrációk, ugyanis Fréderik Bertrand rajzai tökéletes tükrözik a regény hangulatait. Beleillik a történetbe, és csak nézegetni is jól esik. Ajánlom mindenkinek, aki egy könnyed és olvasmányos regényre vágyik. Én teljes mértékben azt kaptam, amit vártam, hiszen ez nem egy komoly hangvételű, elgondolkodtató történet, hanem nagyon egyszerű, de fantáziadús kísértet sztori. A gyerekeknek mindenképpen tetszeni fog.

Részlet a regényből: Egy rémes nap Az egész egy rémes napon kezdődött. Egy olyan napon, amikor egyszerűen minden rosszul sül el. Tomi reggel föl akarta húzni a farmerét, de észrevette, hogy imádott nővére összecsomózta a nadrág szárát. Miután félálomban betámolygott a fürdőszobába, fogkeféjére anya féltve őrzött arckrémét kente. A konyhában beütötte fejét a nyitva hagyott szekrényajtóba. Mindez tulajdonképpen elegendő lett volna az egész napra. Pedig még a reggelinél sem tartott. Tominak gyakran voltak ilyen napjai. Az „istennek se sikerül semmi” napok. A többiek ilyenkor örülhettek, mert legalább volt min nevetniük. – Jó reggelt, fiacskám – köszönt rá anya. – Csak tudnám, mi jó lehet az ilyen reggelekben – dörmögte Tomi. Lola grimaszolt egyet. Csaknem hat évvel volt idősebb az öccsénél, és emiatt Tomi helyzete reménytelennek látszott. – Figyeljétek – szólalt meg Lola –, mindjárt történik vele valami szerencsétlenség. Ma megint olyan napja van. Tomi megvető pillantást küldött a lány felé, majd a saját pulóverére loccsantotta a kakaót. Lola felkacagott. – Jaj, Tomikám – sóhajtotta anya –, gyere, vegyél föl másikat! – Bééééna! – kiáltotta Lola. Hát igen, egy olyan nap volt ez, és az iskolában is folytatódott a csapássorozat. Tomi mindent elkövetett, hogy mindenkinek jó napja legyen. Rajta kívül mindenkinek. Hazafelé menet kutyakakába lépett. Gondolataiba merülten sietett el az újságosbódé mellett, és elhatározta, hogy azonnal lefekszik, mihelyst hazaér. Az ilyen napokon ugyanis a világ egyetlen biztos helye az ágy. Ám amikor a feltűnést kerülendő be akart surranni a szobájába, történt valami. – Tomi – szólította meg anya –, hozz fel, légy szíves, két palack narancslevet a pincéből! A pincéből! Anya jól tudta, a fia mennyire retteg a pincétől. Már a pókok gondolatára is kiverte a verejték, nem beszélve arról, mi minden leselkedhet még rá odalent a sötétben. – Muszáj, anya? – Nehogy már megint az ostoba kísértettörténeteiddel gyere! – mondta anya bosszúsan. – Na, gyerünk, gyerünk, mozgás! Nincs irgalom. Ráadásul Tomi még a tizedik évét is alig töltötte be. Nyögött egy nagyot, kitárta a lakásajtót, majd elindult a pince felé.   Tomiék házában minden lakáshoz tartozott egy pince, de a fiú szilárdan hitte, hogy az övék a legsötétebb, a legundorítóbb, a legpókosabb. Azt is tudta, honnét ered ez a meggyőződése. A házmester, Savanyú Egon gyűlölte a gyerekeket. A házban pedig csak Lola meg ő volt gyerek, így az ő családjuk kapta a legrosszabb pincét. Holtbiztos, hogy ezért. A porlepte ajtó előtt Tomi összeszorította az ajkát, és elszántan megigazította szemüvegét. A szűk, hideg folyosó, ahonnan a pincék nyíltak, csak gyéren volt megvilágítva, és Tomi az ócska kulccsal most is alig talált bele a zárba. Örült, amikor nagyot nyikordulva végre kitárult az ajtó. Megcsapta a dohos szag. Hősiesen lépett egyet előre, és a falon a villanykapcsolót keresve matatott. Hova a fenébe tűnik el mindig ez a vacak? Régi divatú kapcsoló ez, elcsavarható fajta, meggörbül rajta az ember ujja. Na végre, sikerült. A siralmasan kicsi körte felvillant, aztán – pukk! – ezer szilánkra pukkant szét. Tomi riadtan hőkölt hátra, könyökét beverte a pinceajtóba. Csatt! Bekattant mögötte a zár. Ott állt egyes-egyedül a koromfekete pincében. – Nyugi, nyugi – biztatta magát. – Semmi pánik, csak az a hülye villanykörte robbant szét. De mióta robbannak csak úgy szét a villanykörték? Úgy érezte, kiszárad a szája, az ajka pedig olyan lesz, mint a smirgli. Hátra akart lépni, de a cipője beleragadt valamibe. Hallotta a saját lélegzetét, aztán valami halk zörgést. Mintha elsuhanna valami az elavult újságok fölött, amelyeket anya nagy kupacokban tárolt a sötét pince mélyén. – Segítség! – hörögte Tomi. – Jaj nekem, segítség! – Aaaaaahoooooo – hallatszott egy sóhajtás a sötétben. Hideg, penészszagú lehelet csapott az arcába. Jeges ujjak szorították meg a nyakát. – Tűnés! – kiáltotta Tomi, és kétségbeesetten kezdett csapkodni maga körül. – Húzz el, te rohadék! A jeges ujjak elengedték a nyakát, de nyomban megráncigálták a fülcimpáját. Valami megcsillant a sötétben. Aztán egyszerre csak rávigyorgott egy méregzöld szemű, lobogó hajú szörnyeteg. Kísértet – gondolta Tomi összezavarodva. – Valódi kísértet! – Oooooaaaaah – hördült fel újra az undorító lény. Tominak sikerült kirántania lábát az odaragadt cipőből. Az ajtóhoz tántorgott, és remegő keze már kotorászott is a záron. A rettenetes valami megrángatta a haját és a kabátját, miközben a fülébe huhogott. A fiú összeszedte minden erejét, feltépte az ajtót, mire a kísértet mérgesen visítva meghátrált. Tomi a félelemtől félholtan támolygott ki a folyosóra.   Hintafa blog Forró nyomon A folytatásban az addig jeges nyomon járó csapat meghívást kap egy vidéki szállodába, ahol mód felett aggasztó események történnek. Ám Fontos úr a szállóda igazgatója -félve a vendégek elmaradásától- igyekszik elbagatellizálni az ügyet. Csakhogy Hedvig és Tomi hamar rájön, hogy egy ISZonyú LEgyőzhetetlen VIllámKÍsértettel van dolguk, ez pedig az ismert kísértetek öt legveszélyesebbének egyike. Sajnos olyan súlyos a helyzet, hogy néhány vendég is veszélybe kerül, de Hedvig hathatós módszereinek hála, még idejében sikerül visszaállítani a rendet a strandhotelban. A kísértethistória műfaja egyszerre ellenállhatatlanul vonzó és ijesztő. (Tegye fel a kezét, aki nem érez késztetést, hogy a pincéből felmenve ne pillantson a háta mögé!) Cornelia Funke két történetének egyik legnagyobb erőssége az, hogy olyan miliőt teremtett meg a gyerekek számára, ami minimálisan borzongat, miközben maximálisan szórakoztat. Arra sem volt rest, hogy a kísértetek rendszertanának “tudományos” hátterét megalkossa, sőt a kísértetvadászok kezébe is olyan fegyvereket adott, amik az amúgy borzongató témát vidámmá varázsolják. Kedvelem ezt a friss, vagány, céltudatos elbeszélői stílust. Funke nem szépeleg, nem próbálja meg görcsösen kerülni az izgalmas, néha kicsit borzongató helyzeteket. Ugyanakkor egy pillanatra sem merül fel az olvasóban, hogy lenne mitől tartania mert a szerző megmarad azon a mezsgyén, amit célközönsége még kellenesnek, érdekesnek talál. Funke tökéletesen tisztában van azzal, hogy a 8+ korosztálynak mire van szüksége. Nagyon jó arányban vegyíti az izgalmakat a humorral, mindehhez egy olyan főszereplőt választ, akivel a nagy többség azonosulni tud, vagy rettenetesen drukkol neki.  A szerethető, többszörösen újraolvasós sorozat, közös kedvencünk.