- Mit csináljunk, Jancsi? - suttogta halálra váltan Blanka. Az unokatesója azonban fogta magát, és kiugrott az ablakon. Blanka döbbenten nézte, de csak egy pillanatig hezitált, aztán vakon utána ugrott. Igaza van a kuzinjának, a Georges előtt való megszégyenülésnél még a halál is jobb! Jancsi persze pontosan tudta, hogy a hálószoba ablaka alá benyúlik egy hatalmas almafa. A betörés második számú aranyszabálya ugyanis: a fejedben milliméterre pontos mentális térkép legyen a helyszínről! A hármas számú aranyszabály pedig: ne pánikolj. Így Jancsi sztoikus nyugalommal mászott le a fáról. Igazán kár, hogy Blanka erről a szabályról még életében nem hallott, így reszkető inakkal és szaggató lélegzettel kecmergett le róla. Ez itt életed legjobb nyarának receptje! Hozzávalók: 2,5 hónap dögunalmasnak ígérkező nyári szünet 2 db szigorú nagyszülő 1 db elviselhetetlennek tűnő unokatesó 1 db cserfes, vagány lány Elkészítés: Fogd a hozzávalókat, keverd össze őket, és fűszerezd meg egy igazi filmcsillag felbukkanásával, házi kedvencek eltűnésével és egy szerelmi bájital készítésével. Adj hozzá néhány furcsa eseményt a régi óvodánál, és szórd meg a tetejét egy igazán, de tényleg igazán felejthetetlen esküvővel! Már tálalhatod is, jó étvágyat hozzá! …ó, …áció, vakáció Mi a receptje egy őrülten jó nyári szünetnek? Biztosan kell hozzá néhány jó barát, egy megfejthetetlennek tűnő rejtély, egy csipetnyi szerelem, megfűszerezve két szigorú nagyszülővel és egy igazi filmcsillaggal! A hab a tortán pedig nem más, mint egy igazán, de tényleg igazán felejthetetlen esküvő. Ha jól összekevertük a hozzávalókat, meg is kapjuk Fiala Borcsa legújabb, kiskamaszoknak szóló történetét. A Kalandok az erdő mélyén című könyvben humorból és kalandokból nincs hiány – ahogy azt már megszokhattuk az írónő korábbi ifjúsági regényeinél is – csak vigyázzunk, nehogy kiderüljön, hogy a szülők előbb olvassák el, mint a gyerekek! Exkluzív részletet olvashattok a hamarosan megjelenő könyvből itt, a Nyugati tér blogon.   Kalandok az erdő mélyén (részlet) 1. fejezet Jancsi nyomasztó terhével érkezik meg a Kisházba, ám amikor azt hinné, a dolgok ennél már nem fordulhatnak rosszabbra, kiderül, miért nem szabad a sorssal „úgysem mered”-et játszani. A kis kávédarálónak is csúfolt öreg tragacs szorgalmasan gyűrte maga alá a kilométereket, miközben olyan hangot adott ki, mint egy fullra pörgetett flex (vagy körfűrész, másik nevén sikító, a vidéki hétvégék elmaradhatatlan hangaláfestője). Jancsi idegesen fészkelődött az ülésen, a sok ficánkolástól a szoknyája szinte teljesen felcsúszott, láthatóvá téve a combját tarkító kék, zöld, lila és sárgás foltokat, és a jobb térdén éktelenkedő mélybarna, érdes vart. A mutatóujjával egy kicsit meg is piszkálta. Ott, ahol már kezdett feljönni a seb teteje, elővillant az újjászülető, rózsaszín bőr. Jancsi elmélyedve kapirgálta a rétegeket, amikor hirtelen felcsattant mellette az unokatestvére hangja. – Fúúúúj, hagyd már abba! Bárcsak a nagymama kivételesen elfelejtené valahogy, mantrázta magában, majd reménykedve felnézett. De mintha csak kitalálta volna a gondolatait, a visszapillantó tükörben a nagymamája éppen őrá szegezte szigorú, sárgásbarna tekintetét. Jancsi nem először állapította meg magában: a nagymama szeme soha nem mosolyog. A szája néha ugyan felfelé görbült, és időnként kacagó hangokat is kiadott magából, például amikor a postás kisasszonnyal csevegett (pletykák után áhítozva), vagy a hentessel évődött egy csinosabb szelet marhahús reményében, de Jancsi szerint a nevetése egyáltalán nem javított az összbenyomáson. Főleg mert leginkább egy páva hangjára emlékeztetett az az éles, fültépő vijjogás. A nagymama azonban most egyáltalán nem akart mosolyogni, a tekintete ezt üzente: „Rajtad tartom, kisapám, a szememet, jobb, ha megembereled magadat, különben nagy bajok lesznek!” És sajnos ha a nagymama feltett szándéka volt, hogy valakit gatyába ráz, akkor az, nincs mese, gatyába lett rázva. Jancsi komor napok elé nézett, és csak egyetlenegy dolog tartotta benne a lelket. De erről az egyről majd kicsivel később, először ugyanis érdemes tisztáznunk pár fontos részletet. Az öreg járműben a nagymama mögött feszengő Jancsi 12 éves, és az anyakönyvi kivonatában a születési neve így szerepel: Kertész Janka. Jankának azonban már szinte senki nem hívta. A dolog úgy esett, hogy amikor az anyukája dühös volt a csemetéjére, akkor mindig lejanózta, vagy ha a csíny kisebb mértékű volt, akkor az egy fokkal barátságosabb Jancsi hangzott el. Jancsi azonban szinte minden áldott nap tett azért, hogy valaki dühös legyen rá. Hol a szomszédokat, hol a tanárokat, hol az osztálytársakat borította ki, ugyanis olyan vásott gyerek volt, hogy több stiklijével is bekerült a helyi lapokba, ahogy azt mindjárt látni fogod. Nem tehetett róla, egyszerűen mindig csak a csínytevésen járt az esze! A felnőttek persze ezt inkább úgy mondták, hogy Jancsi pokolian rossz. Na jó, mint egy borzon. Ez se tetszik? Akkor legyen óriáspanda. De most már ezen ne huzakodjunk tovább, mert vissza kell térnünk Jankához, azaz Jancsihoz (ő is így szerette hívatni magát, mivel sokkal vagányabbnak érezte), aki a kis meggyszín Daewoo Tico hátsó ülésén gubbasztva épp most kanyarodott be az Erdő utcába. Ez pedig csak egyet jelenthet. Hogy mindjárt elkezdődik a rettenet. Azonban mielőtt megérkezünk, azt még mindenképpen el kell meséljem, hogy amikor Jancsi anyukáját megkérdezte egy-egy minden lében kanál ismerős vagy szomszéd, hogy miért nincs annak az édes kis Jankának testvére, akkor mindig elmondta, hogy eredetileg egy kislányt és egy kisfiút szeretett volna, de a sors olyan kedves volt vele, hogy egyszerre teljesítette mindkét kívánságát. Erre már a szomszédok sem tudtak mit felelni, azt ugyanis mindegyik elismerte, hogy Janka-Jancsi a kinézete alapján lehetne akár kisfiú is, vagányságban és csínytevésben pedig akármelyik környékbeli sráccal felveszi a versenyt. Ha viszont Jancsi ismeretlenekkel találkozott, akkor azok rendszerint képtelenek voltak eldönteni, fiúval vagy lánnyal van-e dolguk. „Hé, te kölyök! Gyere csak ide!” – kiáltották a morcos ábrázatú, szénfekete haját harcias kócban viselő Jancsinak, akinek persze esze ágában sem volt erre odamenni, hiszen tapasztalatból tudta, az ilyen jellegű invitálásnak mindig alapos fejmosás a vége. Jancsi legnagyobb bánata azonban az volt, hogy amióta az eszét tudta, mindig a tornasor legvégén kapott csak helyet. Hiába nőtt nyaranta legalább másfél centit, az osztálytársainak valahogy mindig sikerült többet nyúlni, így aztán bárhogy pipiskedett lábujjhegyen, hátha sikerül a bebetonozott utolsó helyéről felküzdenie magát, Bata tanárnő kérlelhetetlenül visszaparancsolta őt a sor legvégére. Jancsi nemcsak alacsony volt, de cingár is, aprócska izmai úgy feszültek a végtagjain, mint ropin a sószemek. De talán épp e ványadt alkatnak köszönhette a fürgeségét és a hajlékonyságát. Ha a focilabda az udvaron begurult a lelátó padja alá, a fiúk mindig Jancsit küldték be utána, amit ő cseppet sem bánt, mert így legalább bevették utána focizni. Ha a papírsárkány akadt el egy fa ágaiban, netán túl magasan voltak a cseresznyefa érett gyümölcsei, akkor is azonnal Jancsit hívták, ő ugyanis olyan fürgén és félelmet nem ismerve mászott fel még a legmagasabb, legvékonyabb ágakra is, mintha előző életében legalábbis szárnyas mókus lett volna. És ha a gyerekek valami csintalanságon törték a fejüket, amihez kellett valaki, aki végrehajtja a legvadabb ötleteket is, akkor Jancsihoz fordultak először. Persze a legtöbb ilyen kópéságnak nemcsak végrehajtója, de értelmi szerzője is ő volt. Azt az esetet például egész flottul vették, amikor azzal hívatták be őket az iskolába, hogy valaki az éj leple alatt bemászott az igazgató irodájába, és telepakolta az egész szobát kóbor macskákkal, a minden részletre kiterjedő nyomozás pedig (amit a kerületi újság egyik címlapsztorira áhítozó gyakornoka végzett) feltárta, hogy: – a tettes négy – macskaszempontból – forgalmas helyre tejszínhabos tálakat helyezett ki, majd a sarki horgászboltból kölcsönzött háló segítségével nyakon csípett legalább öt tucat négylábú utcai vagányt (az külön pech volt, hogy szinte mindegyik irgalmatlan bolhás volt, így a takarítóknak később még a vérszívó élősködő rovarokkal is meg kellett küzdeniük), – a tettes az állatokat a magasföldszinti ablak rácsain átmászva, egyenként hajította be a kérdéses szobába, – a tettes korábban egy pecek, egy ruhafogas és egy léggömb segítségével gondoskodott róla, hogy az ablak garantáltan nyitva legyen éjjel is, – a tettes motivációja a bosszú lehetett, az igazgatónő ugyanis az évnyitó ünnepségen őt emelte ki a sorból mint rendbontót, hogy aztán alaposan leteremtse az egész iskola előtt, a mikrofonba intézve a szavait, hogy mindenki jól hallja, majd amikor kiderült, hogy mégsem ő, hanem a hatodik á-s Kleó volt az, aki nevetgélt a Himnusz alatt, elmulasztotta a nyilvános bocsánatkérést, – az igazgatónak sajnálatos módon erős macskaszőr-allergiája van, amit a tettes nem tudhatott, - és hogy a tettes nem más, mint az ő szerelmük gyümölcse: Jancsi.