Évekkel később Ozi Budapestről Budakeszire költözött, és önerőből létrehozott egy konditermet, ahol mozgássérült társaival edzenek, és készülnek a versenyekre. A nem túl jól felszerelt kis konditeremből többen is a világ élvonalába jutottak. Az elmúlt években a csapat létszáma folyamatosan nőtt, és időközben épek is csatlakoztak az egyesülethez. A legtöbb versenyen nincs elkülönítve ép és mozgáskorlátozott kategória, így Ozi a társaival rendszeresen indul nem mozgássérültek között is, bizonyítva, hogy az erő velük van! Dániel András képzőművész, akinek eddig 6 önálló gyerekkönyve jelent meg, melyek közül a leghíresebb a Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém). Több önálló és csoportos kiállítást tudhat maga mögött, de az utóbbi években a gyerekirodalomnak szenteli magát.   Részlet a könyvből Az úgy történt, hogy egy napon, ami egy egészen átlagos hétköznap volt, mondjuk szerda, három rabló támadt Kuszakeszire. Az egész olyan váratlanul és észrevétlenül történt, hogy a kuszakeszieknek először fel sem tűnt, hogy meg vannak támadva. Amikor pedig igen, akkor meg már késő volt. Nem tudni, hogy történhetett.

Valószínűleg úgy, hogy a rablók egészen halkan, talán zokniban és lábujjhegyen kerítették be a falut, és amikor már egészen bekerítették, csak akkor kiáltotta el magát az egyikük, hogy: – Támadás! De akkor voltaképpen már túl is voltak ezen: Kuszakeszi meg volt támadva. Aki elkiáltotta magát, azt a a rablót úgy hívták, hogy Vadaranka. Ő volt a rablók vezére, mert a rablóknak mindig kell egy vezér, akit ebből kifolyólag rablóvezérnek neveznek. Gyerekkoromban engem is hívott így az anyukám, pedig nem is voltam az, legfeljebb időnként összetörtem egy vázát, vagy kiettem a hűtőből a másnapi krumplisalátához félretett majonézt. De ez mellékszál.   Vadaranka egy környékszerte rettegett rablóvezér volt, bár a beosztottait sem kellett félteni. Őket úgy hívták, hogy Vadadalbert és Vadadorján. Ütős kis csapatot alkottak így hárman, egyik rablást követték el a másik után. Az volt a különös szokásuk, hogy nem a mindenféle pénzeket meg aranyakat rabolták el az emberektől – hanem a legkedvesebb emlékeiket. Ennek a furcsa szokásnak talán az irígység lehetett a magyarázata, mivel nekik egyáltalán nem voltak szép emlékeik, és akkor még enyhén fogalmaztam. Amikor tehát Vadaranka elkiáltotta magát, hogy Támadás!, a kuszakesziek annyira megijedtek, hogy mukkanni se bírt senki, beleértve Tömörke Pált is, a közismerten kocka alakú polgármestert. Az ekként beállt csendet kihasználva Vadaranka határozott hangon tájékoztatta elképzeléseiről a falu lakosságát. Ezeket az elképzeléseket három pontban lehetne röviden összefoglalni: 1. Fel a kezekkel, kuszakesziek, ha kedves az életetek! 2. Amint ez megtörtént, üstöllést adják át nekünk hiánytalanul az összes, ismétlem: az összes szép emléketeket! Ez vonatkozik a gyerekekre is, mert az ő emlékeikkel sem teszünk kivételt. 3. Mert ha nem, akkor jaj nektek! A kuszakesziek engedelmesen azonmód égnek emelték a kezüket. Ezzel rögtön teljesítették is az első pontba foglalt kívánságot. Álltak ott reszketve, mint a nyárfalevél. – Kettes pont? – kérdezte tőlük ekkor türelmetlenül a rablóvezér, mert szeretett volna minél előbb végezni a dolgával. – Azzal van egy kis probléma – szólalt meg ijedtségtől fakó hangon a polgármester. – Milyen probléma?! – bámult rá hátborzongató rablóvezér tekintettel Vadaranka. – Nem tudjuk, mit jelent az, hogy üstöllést. – motyogta Tömörke Pál, aki már teljesen összetöpörödött a rémületől. Alig látszott nagyobbnak, mint egy négybütykös lego kocka. – Azt jelenti, hogy: rögtön – válaszolta készségesen a rablóvezér ­–, vagyis rögvest, ebben a pillanatban, nyomban, tüstént, haladéktalanul, azon melegében, kapásból, azonnal, egy pillanat alatt, máris, azon minutumban, menten, sebtiben, egy szempillantás alatt, csípőből, egyből, legott, izibe! Még évekkel ezelőtt, egy különösen kemény télen nagy éhínség pusztított a haramiák között. Ekkor Vadaranka – nem lévén a környéken egyéb táplálék – kényszerűségből védőborítóstul és hibajegyzékestül megevett egy szinonima szótárt. Azóta olyan volt a szókincse, hogy az átlagos rablók esetében egészen példátlan. – Vagy úgy! – bólogatott buzgón a polgármester. – Ez esetben nyomban, illetve tüstént, mi több: haladéktalanul intézkedem! Addig is talán tessenek magukat kényelembe helyezni a mélyen tisztelt rablóknak! És reszkető kézzel a Kisangyalom italmérés bejáratára mutatott. – Egye fene, kaptok egy kis időt – mondta Vadaranka, aki igencsak megszomjazott a támadásban. Intett Vadadalbertnek és Vadadorjánnak, azzal a három rabló döngő haramialéptekkel megindult az italmérés ajtaja felé. – De semmi trükk, miszerint fortély, ravaszság, cselfogás, furfang, fondorlat, ármány, csalafintaság! – figyelmeztette az ajtóból a polgármestert. – Mire tízig számolunk, minden szép emlék itt legyen egy nagy kupacban az ajtó előtt! – Úgy lesz, úgy lesz! – fogadkozott Tömörke Pál. A rablók beléptek hát az ivóba, és rögvest töltöttek is maguknak a pultnál három bogáncsos piszkefröccsöt. Hiába, a rablók általában nem a kifinomult ízlésükről híresek... Az írót a Betűtészta kiadó kereste meg azzal felkéréssel, hogy írjon mesekönyvet egy Budakeszin, nehéz körülmények között élő mozgássérült sportolóról, aki erőversenyeket nyert a világban, és szeretne majd indulni a következő paralimpián.   "A kiadóban azt gondolták, úgy tudnánk őt támogatni, ha megjelenne egy könyv, ami laza szálakkal kapcsolódik az ő személyéhez, a bevétellel pedig a felkészülését támogatnák" – meséli Dániel András. Nem titkolta, hogy – talán éppen amiatt, hogy felkérésre dolgozott – nehezen találta meg azt a formát, amivel el tudta kezdeni ezt a történetet.   „Szokatlan volt így dolgozni, főleg, hogy a történetnek egy konkrét tanulságnál kellett volna célba érnie. A tanulságokkal – szégyen ide, szégyen oda – általában nem nagyon tudok mit kezdeni. Végül csak akkor találkoztam személyesen ezzel az emberrel, amikor már kész volt a könyv, de én szigorúan véve nem is az ő életéről akartam írni, így merő fantázia az egész."         "A könyvben szereplő település, Kuszakeszi igazából az én képzeletem, amin végigsétál ez a derék, mit sem sejtő óriás. Kicsit hasonló ő az olvasóhoz, aki sosem tudja, a következő bekezdésben mivel lepi meg a szerző. Az egy külön vicc, hogy vannak benne olyan motívumok, amiket ugyan én találtam ki, ám azután kiderült, hogy egy az egyben passzolnak az ő életéhez." Aki már régen egy olyan könyvre vágyik, amelyikből megtudhatja, hogy mennyit reggeliznek az óriások, hogy mit kell tudni a favalán költészetről, hogy fekvőtámaszoznak-e a libák, hogy valóban léteznek-e emlékrablók, hogy mire jó egy tyúksámán, valamint, hogy mi különböztet meg egymástól 12 tökéletesen egyforma Piroska nénit, az most megtalálta, amit keres! Dániel András legújabb, szokványosnak aligha nevezhető könyve egy váratlanul felbukkanó, jóságos, féllábú óriás nyomát követve ad választ a fenti kérdésekre. Az olvasók, miközben részesei lesznek egy humorral és izgalmakkal teli képeskönyv születésének sok mindent megtudhatnak barátságról, elfogadásról és a nagy szívű, mindent legyőző óriásokról, akik sajnos már csak az efféle könyvekben léteznek. Vagy mégsem csak ott?   Az Év Gyerekkönyve díjjal jutalmazott szerző kötetének főhőse sokban hasonlít egy valós személyre. Ő Szabó Ozor János, Ozi, többszörös fekvenyomó- és szkandervilágbajnok, aki már kétszer elnyerte a Világ Legerősebb Fogyatékkal Él Embere címet. Budakeszin él, egy kisfiú édesapja. Sorstársait edzi, versenyeket rendez nekik, hogy elhiggyék: mindenkiben ott lakozik egy legyőzhetetlen óriás, még a legkisebbekben is.   Forrás: Betűtészta Kiadó