Aznap éjjel Conor ébren feküdt az ágyában, és az órát nézte az éjjeliszekrényen.

Az anyja mobilja megcsördült, de olyan mélyen aludt, hogy nem hallotta meg. Conor látta, hogy Lily anyja keresi, és hagyta, hogy az üzenetrögzítő vegye fel. A konyhaasztalnál írta meg a házit, Mrs. Marl életrajzírás-fogalmazásának kivételével, aztán felment a szobájába, és játszott egy kicsit a neten. Később fogat mosott, és lefeküdt szépen egyedül. Épp csak lekapcsolta a lámpát, amikor anya bejött a szobába, és kábán és bűntudatosan adott egy jóéjt-puszit.

Percekkel később hallatszott, ahogy berohan a vécébe hányni.

- Segítsek valamit? – kiáltott ki Conor az ágyból.

- Nem kell, édesem – hallotta az anyja gyenge hangját. – Már kezdem megszokni.

Hát igen. Ez az. Mostanra Conor is megszokta. A kezelések utáni második és harmadik nap volt a legrosszabb, ilyenkor volt anya a legfáradtabb és leghányósabb. Már szinte normálisnak tűnt ez az állapot.

Conor hallgatózott. Már nem hallotta a hányás hangját, csak a fürdőszoba kapcsolója kattant, aztán az anyja behajtotta a hálószoba ajtaját.

Azóta két óra telt el. Conor nem akart elaludni. Várt.

De mire?

Az óra 12 óra 5 percet mutatott. Aztán 12 óra 6 percet. Conor az ablakra nézett, be volt csukva, pedig az idő még meleg volt odakint. Egy kattanással 12 óra 7 perc lett.

Conor felkelt és odament az ablakhoz.
Kinézett. A szörny ott állt a kertben, és visszanézett rá.

- Nyisd ki! – szólalt meg a szörny. A hangja olyan tisztán hallatszott, mintha nem is lenne közöttük ablaküveg. – Beszélni akarok veled.

- Naná – suttogta vissza Conor. – El tudom képzelni. A szörnyek egyebet sem akarnak, mint beszélgetni.

A szörny elmosolyodott. Kísérteties mosoly volt.

- Ha be kell törnöm, boldogan megteszem – mondta.

Azzal felemelte egyik göcsörtös öklét, hogy áttörje a hálószoba falát.

- Ne! – mondta Conor. – Nem akarom, hogy felébreszd anyát.

- Akkor gyere ki! – mondta a szörny.

Conor az ablakon át érezte a föld és a fa és a keringő nedvek szagát.

- Mit akarsz tőlem? – kérdezte végül.

A szörny odanyomta az arcát az ablakhoz.

- Nem az a kérdés, hogy mit akarok tőled, Conor O’Malley – mondta a szörny. – Az a kérdés, hogy te mit akarsz tőlem.

- Nem akarok tőled semmit – mondta Conor.

- Még nem – bólintott a szörny. – De majd fogsz.

- Csak álmodom – mondta Conor magában, amikor már kint állt a hátsó kertben és felnézett a szörnyetegre, aki feketén rajzolódott ki a hold előtt. Conor összekulcsolta a karját, de nem azért, mert fázott, hanem mert nem akarta elhinni, hogy tényleg lelopózott a lépcsőn, és a hátsó ajtón át kisurrant ide.

Még mindig nem félt. Furcsa. Ez a rémálom – mert rémálom, mi egyéb lenne? – olyan más volt, mint az a másik.

Semmi rémület, semmi sötétség.

Mégis: egy szörny állt előtte, tisztán, mint a legtisztább éjszaka, legalább tizenöt méterrel tornyosult fölébe, és beleszuszogott a friss éjjeli levegőbe.

- Csak álmodom – mondta megint.

- De mi az álom, Conor O’Malley? – a szörny lehajolt hozzá, és mélyen a szemébe nézett. – Ki tudja? Talán ez a valóság, és minden más álom.

Conor a szörny minden mozdulatánál hallotta a fa nyikorgását, ahogy a szörny hatalmas testének ízületei nyiszorogtak és ropogtak. Azt is látta, hogy milyen erős a szörny, két karján úgy futottak a feszes ágkötegek, mint az egymásba fonódott kemény izmok, a teste irdatlan törzs, a feje óriási, a fogai pedig akkorák, hogy egyetlen falásra bekaphatná.

- Mi vagy te? – kérdezte Conor, és még szorosabban összefonta a karját maga előtt.

- Nem mi, hanem ki – morogta a szörny szigorúan.

- Jó, akkor megint megkérdezem: ki vagy? – kérdezte Conor megint.

A szörny rábámult.

- Hogy ki vagyok? – bődült el. – Azt kérded, ki vagyok?

Conor úgy látta, a szörny megnő, egyre szélesebb és magasabb lesz. Hirtelen szélroham támadt körülöttük, és a szörny kitárta a karját, olyan szélesre, hogy szinte elérte mindkét felől a látóhatárt, olyan szélesre, minta be akarná fogni az egész világot.

- Annyi nevem volt, ahány év az időben! – bömbölte a szörny. – Herne vagyok, a Vadász! Cernunnos, az erdő őre! Én vagyok a Zöld Ember!

Egy hatalmas kar lendült lefelé, derékon kapta Conort és a levegőbe emelte, magasra, magasra. Süvöltött körülöttük a szél, a szörny sötét levélbőre haragosan fodrozódott.

- Hogy ki vagyok én? – ismételte a szörny még mindig nagyon hangosan. – Én vagyok a hegyvonulatok gerince! Én vagyok a folyók könnye! Én vagyok a szelek lélegzete! A farkas, ami megöli a szarvast, a sólyom, ami megöli az egeret, a pók, ami megöli a legyet! Én vagyok a szarvas, az egér és a légy, amit felfalnak! A világkígyó, ami a saját farkába harap! Én vagyok a vadon, amit nem lehet megszelídíteni! – azzal felemelte Conort a szeme magasságába. – Én vagyok a betöretlen föld, és eljöttem érted, Conor O’Malley.

- Szerintem csak egy fa vagy – jelentette ki Conor.

A szörny úgy megszorította, hogy Conor felkiáltott fájdalmában.

- Ritkán kelek útra, te fiú – mondta komoran -, és csak élet és halál dolgában járok. Jobb, ha idehallgatsz.

Lazított a szorításán, és Conor újra lélegzetet vett.

- Akkor mondd meg, hogy mit akarsz velem! – kérdezte elfulladva.

A szörny arca gonosz fintorba torzult. A szél elállt, nagyon nagy csend lett.

- Na végre! – mondta a szörny. – Eljutottunk a lényeghez. Amiért útra keltem.

Conor teste megfeszült. Félt attól, ami következik.

- Elmondom, mi fog történni, Conor O’Malley – folytatta a szörny. – Eljövök hozzád megint. Többször is.

Conor érezte, hogy összeszorul a gyomra. Mindjárt ütni fog.

- És elmesélek neked három történetet. Három mesét arról, amiért régen megindultam és útra keltem.

Conor pislogott egyet. Aztán még egyet.

- Mesélni akarsz? Most komolyan?

- Úgy bizony – mondta a szörny.

- Aha – mondta Conor, de nem értette. – És ezt nevezed rémálomnak?

- A történeteknél nincs semmi vadabb – mormogta a szörny. – A mesék üldöznek, és marnak, és vadásznak.

- A tanárok is ezt mondják mindig – mondta Conor -, és nekik se hiszi el senki.

- És amikor befejeztem a három történetemet – folytatta a szörny, elengedve a füle mellett Conor megjegyzését -, akkor te meséled el nekem a negyediket.

Conor vergődni kezdett az óriási tenyérben.

- Utálom a történeteket!

- Te mondod majd a negyediket – ismételte a szörny. – A negyedik lesz az igazság.

- Az igazság?

- Nem csak úgy az igazság, hanem a te saját igazságod.

- Jól van, na – mondta Conor. – De mintha azt mondtad volna, hogy a végén félni fogok. Ez egyáltalán nem tűnik ijesztőnek.

- Tudod, hogy nem igaz – mondta a szörny. – Tudod, hogy az igazság, a te eltitkolt igazságod az, amitől a legjobban félsz.

Conor megdermedt.

Ez azt jelenti vajon, hogy -
Nem, nem létezik, hogy -
Nem lehet, hogy a szörny tud róla.

Nem. Nem és nem. Soha nem fogja elmondani, mi történt az igazi rémálomban. Örökkön-örökké hallgatni fog.

- El fogod mondani – mondta a szörny. – Hiszen ezért szólítottál.

- Hogy én? – Conor egészen összezavarodott. – Én aztán nem!

- El fogod mondani a negyedik történetet. El fogod mondani az igazat.

- És mi van, ha nem? – csattant fel Conor.

A szörny szája megint gonosz mosolyra torzult.

- Akkor elevenen felfallak.

A szája megnyílt, iszonyú, de iszonyú nagyra, mintha fel akarná falni az egész világot, mintha örökre magába akarná nyelni.